Van egy mém, miszerint kétféle sofőr létezik. Az egyik, ha vezetés közben fura neszeket hall, máris hívja a szerelőt (vagy épp maga bütyköli meg a kocsit). A másik – ez volnék én – inkább feltekeri a hangerőt. Félő, hogy a női sofőrök becsületét nem ezzel a cikkel fogom megmenteni, sőt: nem árt a soraimat félig komolyan venni. Önreflexív vallomás következik a volán mögül.
Éveken át hangoztattam, hogy nem szeretek vezetni. Ha lenne valaki, aki elfurikáz A-ból B-be, kiegyeznék az anyósüléssel életem végéig. Tekintve, hogy a helyi buszvezetőkön és a vonattársaságon kívül más nem jelentkezett erre a nemes feladatra, pár év kihagyás után visszamerészkedtem a volán mögé újra. Az idegeimet ugyanis nem a 90 perces járatkésésekhez tervezték. Na de kezdjük az elején…
A balul elsült dodzsemkaland
Az első alkalommal, mikor életemben kormányt ragadtam, felrepedt az unokatesóm álla. Igaz, csak tízéves voltam, és dodzsemet vezettem, ráadásul nem én voltam a hibás, hanem a Need for Speed-en (autós videójáték – a szerk. megj.) szocializálódott nagy gyerekek. Tekintve, hogy körbe-körbe forogtunk a pályán (nem igazán tudtam megkülönböztetni a gázpedált a rükverctől), hamar felfedeztek bennünket, mint leggyengébb láncszemet. Miután ezredszerre is belénk hajtottak, megtörtént a baj: a falusi búcsú ordításba torkollott, és én azóta sem ültem dodzsemben.
Nem kamiont vezetsz!
Tizennyolc éves koromra a dodzsemes emlék valószínűleg megszépült, mert az osztálytársaimhoz hasonlóan alig vártam, hogy meglegyen a jogsim. Visszatekintve inkább hajtott a csordaszellem, mint a vágy, hogy vezethessek (na de ezt magyarázd el egy tizennyolc évesnek). Szerencsém volt, mert apa már az első órám előtt felajánlotta, hogy kivisz gyakorolni a határba. Szépen elmagyarázta, hogyan működik a kuplung, illetve hogyan kell berakni az egyest; és csak kicsit szívta a fogát, amikor az első próbálkozásoknál hangos pufogások között ledöglött a motor. Párszor megismételtem még a performanszt: szegény Renault hol visított, hol zötyögött; én viszont minden egyes próbálkozással egyre elszántabb lettem.
Ne rángasd a sebváltót, nem kamiont vezetsz! – tette szóvá tizedik sikertelen startolásom után apa, minekután olyan teátrális mozdulatokkal próbáltam az autót neutrálisból előremenetbe tenni, mintha legalábbis az életem múlna a sebességváltáson. Sajnos alig, hogy ezt kimondta, egy óvatlan mozdulattal kirántottam a váltószoknyát a foglalatból (a váltószoknya a váltókar borítása). De szegény Renault-ra majd még visszatérünk...
A legsötétebb órák
Életem könyvében valószínűleg ezt a fejezetcímet kapná az autósiskola. Élményeimet nem fogom bő lére ereszteni (még kiüt rajtam a poszttraumás stressz), de maradjunk annyiban: a végén sírtam az örömtől. Na nem azért, mert megszereztem a jogsit, hanem mert örültem, hogy többé nem kell visszamennem oda.
Biztos vannak, akik jól teljesítenek nyomás alatt, és nem riadnak meg, mikor a csúcsforgalomban rájuk ripakodnak. Nálam azonban csődöt mondott a poroszos pedagógia. Néha még most is eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem tizennyolc éves koromban vagyok sofőrtanonc, hanem huszonkilenc évesen... Valószínűleg angolosan távozom, amikor az oktató először átcsap az orrom előtt az indexkarra, s nem várom meg a következő jelenetet, amikor is velem keresteti meg a slusszkulcsot, amit s. k. dobott ki az ablakon. (Látványosan demonstrálva, hogy egy kétbalkezessel, aki indulás előtt nem néz a visszapillantóba, ő bizony nem megy sehova.)
Nyilvánvalóan tudom: az autó fegyver. Nem arra vágytam, hogy hímes tojásként kezeljenek, és nem becsülöm alá az instruktorok felelősségét. Egy tucat megalázó élmény után mégsem tudtam felhőtlenül örülni, amikor végre ott szorongattam kezemben a frissen megszerzett jogsimat. Féltem beülni a volán mögé, és semmi önbizalmam nem volt a forgalomban. (Ami odáig vezetett, hogy az egyetemi éveim alatt egyáltalán nem vezettem.) Csakhogy míg ezt Pozsonyban – ahol kiépített a tömegközlekedés – megtehettem, hazatérve a Csallóközbe, már nem tudtam boldogulni autó nélkül.
Családi relikviák
Az autómániások most ne figyeljenek ide: én voltaképp soha nem tudtam meglátni az autóban a szépséget. „Saccperkábé”megállapítottam, hogy egy járgány új vagy öreg, esetleg tetszik a színe, de ennyiben ki is merült az érdeklődésem. Így amikor megbékéltem a gondolattal, hogy újra vezetni fogok, két választásom maradt: vagy veszek egy autót hitelre, vagy a régi családi relikviákon gyakorlok. Mivel az első opció gondolata friss diplomásként körülbelül egy foghúzással ért fel – vagyis nagyjából bármire szívesebben költöttem volna, mint autóra –, maradt a B terv. Így került hozzám az öreg Renault, amivel annak idején a határban már volt pár közös kalandunk. És még mennyi következett…
Csak emelkedőt ne!
Mivel a családban apa az egyetlen, aki másfél percnél tovább kibírta, hogy ne kommentálja a vezetési stílusomat, újfent ő lett a mentorom. Eleinte, hogy szokjam az autót, a falusi utakon gyakoroltunk; egy idő után viszont neki is feltűnt, hogy néhány utcát módszeresen kerülök. (Ezeket magamban csak veszélyzónáknak hívtam.) Tipikusan ilyen volt a falunk határában lévő vasúti átjáró, ami egy emelkedőn át vezet, a vonatra pedig sorompó híján stoptábla figyelmeztet. Lefordítom, hogy ez egy zöldfülű nyelvén mit jelent: ha sokat bénázom az indulással, bármikor hátra gurulhatok – ne adj´ Isten az autó egyenesen a sínen döglik be.
A karma végül mégsem a dombon ért utol, hanem a 63-as főút egyik kereszteződésében, sík terepen. Balra próbáltam kanyarodni egy mellékútról – azaz mindenkinek előnyt kellett adnom –, ámde jobbról is, balról is érkeztek az autók. Amikor észrevettem, hogy már kisebb sor kígyózik mögöttem, annyira bepánikoltam, hogy lefulladás után ötszöri próbálkozásra sem tudtunk elindulni. Végső elkeseredésemben megkértem apát, hogy váltson fel a volán mögött, és amilyen gyorsan csak lehet, húzzunk el innen. Mire ő engedelmesen kiszállt, én meg megsemmisülve átmásztam az anyósülésre.
Nem vesztettél el valamit?
Ha az ember öreg autót vezet, nem árt, ha számol bizonyos következményekkel. Például hogy egyes tartozékok – mondjuk, egy szörfdeszka méretű spoiler – önálló életre kelhetnek. (Hiába esett át a kocsink alapos műszaki ellenőrzésen.) Nem sok szürreálisabb élményt tudok felidézni, mint amikor első csajos utamon lerepült a hátsó spoilerem, amit aztán együtt keresgéltünk a lányokkal a reggeli ködben. Azóta is áldom az eget, hogy a szántóföldeken kellett keresgélni, és nem szállt át a másik sávba. Természetesen az első utam az szerelőhöz vezetett.
Szegény Renault ezután nagyjából kéthavonta gyengélkedett, az állandó toldozás-foldozás pedig felemésztette a spórolt pénzem. Így rövid úton beláttam: másik autó után kell nézni. Jó pár hétig böngésztük a családdal a szalonok és a bazárok kínálatát, de ha őszinte akarok lenni, minden egyes porcikám tiltakozott az autóvásárlás ellen. Amikor ugyanis kikalkuláltam, mekkora összeget kellene ráfordítani valami olyanra, ami még csak nem is szerez örömet (a sofőrködést ekkor még mindig csak szükséges rosszként éltem meg), újra morfondírozni kezdtem a tömegközlekedésen.
Ördög a 63-ason
És mi van a régi Hondával? – jutott eszembe egyszer. Volt a családnak egy nagyon vagány, citromsárga terepjárója még a 2000-es évekből, amelyik (ha önmagában még nem lett volna elég feltűnő jelenség) a 666-os rendszámtáblát kapta. Tisztában vagyok vele, hogy a mi kultúránkban erről a számról mire asszociál az ember, de én a puszta szimmetriánál sosem láttam benne többet. Sőt, kicsit még szórakoztatott is a megrökönyödés, hogy mások meg igen – de ez már legyen az én gyengeségem.
– Ugye, nem arra célozgatsz, hogy…?
– De igen. Megnézetném egy szerelővel. Átmeneti megoldásnak megtenné....
Végül a jó ideje használaton kívüli autót szépen kipofozták a szervizben, elsőre átment a műszaki ellenőrzésen. Így történt, hogy az öreg Renault-t egy öreg Hondára cseréltem, s azóta is fenntartom: abban az élethelyzetben ez volt a legjobb döntésem. Valamit tudhattak a készítői, amikor anno összerakták a gyártósoron, hisz több mint két éve szolgál kitűnően.
Megérni a vezetésre
Az egyik este Dél-Komáromból vezettem haza, éppen naplementekor kanyarodtam fel a Monostori hídra. Lehúzott ablakokkal, a Beatles Twist and Shout című számát dúdolva suhantam át a Duna felett, s közben arra gondoltam: igen, ez lehet az az érzés, amiért szeretnek vezetni az emberek. A négy év alatt, amióta csak visszaültem a volán mögé, először jutott eszembe: milyen jó, hogy a nehéz kezdetek ellenére sem adtam fel. (Mondjuk, azért a jövőben sem fogok toporzékolni, ha a kormány helyett az anyósülést kínálják fel.) Hondácskámnak pedig, bár jól bírja a strapát, feltehetőleg meg vannak számlálva a napjai. Tudom, hogy nem vezethetek egy huszonéves autót az idők végezetéig, hiszen a biztonsági szempontok az elsődlegesek, de amíg tudom, kiélvezem. Sose hittem volna, hogy egyszer az „élvezem” szót fogom használni a vezetésre, de voltaképp ezt is neki köszönhetem.
Szóval így állok én a vezetéssel.
