Barátnőm egy élelmiszerláncnál dolgozik. Ha észreveszem, hogy ő ül a kasszában, nem a robothangon elköszönő önkiszolgáló kasszákhoz kanyarodom, hanem hozzá megyek. S miközben ő villámgyorsan pittyent, beszélgetünk: az akciós áruról, az időjárásról, az életünkről.
Közelgett a karácsony, a barátnőmet megkérdeztem, várja-e. Az otthonit igen, az ittenit nem. Bolondokháza lesz megint, mint mindig. Bár minden évben felkészülnek a rohamra, mégsem lehet rá felkészülni.
Mikor kezdődik a hajrá? „Az a gond, hogy már nem is tudjuk...” Nincs olyan, hogy az utolsó két hét? „Hogyisne! Akkor inkább már utolsó két hónap” – nevet Katus egy göcögőset. Már október közepén tele az üzlet karácsonyi pernyíkkel (így mondja), na meg ezerféle más ünnepi édességgel. „Megnézném én, mi marad abból karácsonyra. Semmi.” Még Mikulás-napig sem tart ki, mert a teli polcok vonzzák, húzzák a vásárlókat. Gyakorlatilag kétszer-háromszor megveszik a csizmácskákba szánt nyalánkságokat. Már régen nem érvényes, hogy a nagybevásárlást akciós árakon megúszhatjuk. Percek alatt elfogy minden az akciós raklapról, aztán az utolsó pillanatban mégis üres a kamra. „Na, akkor aztán ideges mindenki, kapkodják az árut a polcokról, keresnek, követelőznek, másnap is jönnek. Tiszta idegbaj” – fejezi be Katus a véleménynyilvánítását.
Én azért még erőltetném a témát. „Kicsit sincs karácsonyi hangulat?” – próbálkozom, de már a kezembe nyomja a számlát, miközben a következő vásárló durván belém gyalogol. (Szó szerint odébblök.) „Nincs. Dobrý deň, jó napot.” – fordul Katus mosolyogva a goromba pasi felé. „Ako sa dnes máte?”
Púpozott fémszekerek
Merem remélni, hogy a cím nem általánosít – de kicsit azért elgondolkodtat. A bevásárlás soha nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Valahogy mégis le kellett bonyolítani az évek során a boltlátogatásokat, hiszen négy gyermekkel mindig is a nagyobb családok közé tartoztunk. Hat embernél az élelmiszer-beszerzés, a főzés, az, hogy mi kerüljön az asztalra reggel, délben és este (a ki mit szeret, ki mit nem szeretfüggvényében), bizony napi feladat és kötelező penzum volt. Van tehát a beszerzéssel némi tapasztalatom. Rendre csodálkoztam is, hogy milyen nagy mennyiségű élelmiszert és egyéb árut lehet a mai öblös bevásárlókocsikba belepakolni. S bizony az évek múltával egyre több púposan megpakolt kocsival találkoztam a szupermarketekben.
„Lányok, cigiszünet.” S Katus megindul velem a kijárat felé. „Te nő, nem is cigizel.” – nevetek. „Annyi baj legyen. Nézd, a műanyagos megint bedugult. Naponta többször kell javítani, mert az emberek türelmetlenek, összevissza hányják bele a flakonokat. Aztán minden ragad meg csöpög, pfuj...” „Ne morogj már annyit, lassan itt az advent, örülj és örvendj!” – mondom neki viccelődve. „Alleluja” – válaszol Katus, és elneveti magát.
Mindenkinek ilyen nagy családja lenne? – gondoltam sokszor, mert az én kosaramat soha nem töltöttem csurig. Vagy kéthetente egyszer jönnek, ezért bespájzolnak? – gyártottam sorra az elméleteket, de rá kellett döbbennem, hogy közel sem erről van szó. Mi itt a bőségre vagyunk szocializálva: az élelmiszer-felhalmozás kelet-európai betegség – sok-sok hiányt szenvedő őssel a tarsolyunkban a mi népeink szeretik, ha valamiből van. Sok van! Nem véletlenül mondják az újgazdagokra, hogy „tele vannak”. A mai ember szereti a bőség látványát, hogy jól tele tudja rakni a kocsiját, így aztán élvezettel szedi le a polcól az akciós kekszet, a fagyasztott árut és a cukros üdítőt. Ha kell, ha nem.
Hiány volt. Na és?
A világjárvány idején vettem a fáradságot, s könyvelni kezdtem a beszerzéseimet. Terveztem, naplóztam, számoltam, ehhez ennyi színhús kell, a tésztához annyi liszt, utána állig felfegyverkezve indultam harcba. Akkoriban – a listázásnak hála – néha 8-10 napig nyugtom volt, sokkal ritkábban jártam üzletbe. Nem pánikoltam, ha elfogyott a nassolnivaló, inkább egy Annyi baj legyen, kibírjátok!-felkiáltással a gyümölcskosár felé fordítottam a csemetéket. Nem rohantam le mindjárt a sarki kisüzletbe, ahogy most tenném (nyitva sem volt), így az édességadagukra várniuk kellett a következő bevetésig. Egyszer idő előtt elfogyott a toalettpapír, s már-már bevetettem az ősöreg praktikát, a jó öreg újságpapírkötegek felszabdalását – de a végén megmenekültünk, s a durva újságpapírt kipótoltuk szalvétával és papír zsebkendővel. De ez már a messzi múlt, lustul az ember, ha megteheti...
Manapság kétnaponta szaladok boltba, természetesen már lista nélkül – így aztán többet is improvizálok. A minap, mikor beugrottam kenyérért és sajtért (persze több lett belőle), Katus állt az önkiszolgáló kasszák mellett. „Lefokoztak?” – viccelődtem, de ő meg sem hallotta. A homlokát ráncolta. „A múltkor kérdezted a karácsonyt. Tudod, hogy mikor van a legnagyobb roham? Nem év végén. A legdurvább az egynapos államünnep! Az emberek ilyenkor teljesen bepánikolnak. Éhen akarnak halni, megveszik a fél világot, kifosztják a polcokat. És milyen kuplerájt hagynak maguk után! Komolyan mondom, kétszer annyi időbe telik a rendrakás...”
Te melyik típus vagy?
Katustól megtudom, hogy a vásárlási magatartást ma már keményen tipizálják a szakértők. A vásárlások nagyrészt szokásokon alapulnak. A szalagra kirakott árurengetegből könnyen megállapítható, hogy az illető „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam”-alapon rakja-e tele a kosarát, vagy csak úgy összevissza, akciós alapon kapkod ebből is, abból is. Vagyis mindenből, amit a szeme elé raknak – az ilyenre mondják azt, hogy impulzusvásárló. Katus kedvencei amúgy a régi vágású házaspárok: a mama dirigál, a papa fizet. A mama sasszemmel vizslat minden egyes tételt, ésszel mazsoláz közülük, a papa kedélyeskedik a pénztáros kisasszonnyal – de ő is halad a korral, már nem a pengőt pengeti, hanem kártyával fizet.
Aztán ott vannak a fogyasztás bajnokai, a buliba készülő fiatalok: hegyeket pakolnak a csipsz-kóla-alkohol triumvirátusból a nagy guruló fémszekerekbe. Katus szkennelője hatalmas összegeket pittyent le a számlájukról, ám nekik a szemük sem rebben. Utánuk a szinglik csoportja következik, akik minden nap beugornak, hogy megvegyék a vacsorára és a reggelire valót. Ők sem azok a tervezős fajták: ott helyben találják ki, mire van éppen gusztusuk. Kész kaja, félig kész kaja és fagyasztott áru náluk a menő (és a menü), esetleg friss csibemell, mellé gyorsfagyasztott kínai zöldségkeverék. Ezekből válogatnak minden áldott nap. Esténként megisznak mellé egy kis pohár bort, és már meg van oldva a világ összes gondja...
Mellettük egyre népesebb a bio-vegán-nemtudommilyen-érzékeny anyukák csoportja, akik a cukrot, a fehér lisztet és a kakaós tekercset ellenségnek, pontosabban lassan ölő méregnek titulálják. Az ő kosarukban kuszkusz, vegán virsli, biocitrom és más finomságok landolnak – a jelszó a trendiség.
Cseppet sem zavarja őket, hogy utóbbiak ugyanúgy tele vannak kémiával, tartósítószerekkel – s nemsokára majd ezekre lesznek érzékenyek. Ha pedig az anyuka gyermekkel érkezik, ritkán marad el a hiszti, a sírás... Itt már szó sincs poroszos stílusú nevelésről, keményen a gyerek diktál, ő mondja meg az anyukának, mit tehet, mit vehet. A miheztartás végett: minden tiszteletem ezeké az anyukáké, mert hiszik, hogy a türelem a világ gyógyszere. Ezért lecövekelnek a forgalmas üzlet közepén, s kiselőadást tartanak toporgó csemetéjüknek az egészséges étkezésről. Én bizony nem bírnám idegekkel, ezért is volt nálam a bevásárlás világéletemben egyéni sport (évekig az egyetlen, ahová mindig egyedül mentem).
Pazarolok, tehát vagyok
Krízis ide, krízis oda, élelmiszerek terén bizony pazarlás folyik. Ez működteti a sok élelmiszerláncot, s a multik vannak előnyben, hisz már lassan mások nem is maradnak talpon. (S még azt sem mondhatjuk, hogy ez majd belendíti renyhe gazdaságunk szekerét: hisz az összes lánc tulajdonosa külföldi, a hasznot kiviszik az országból.) De ez ma már senkit nem érdekel. Elég csak megnézni a sok kamiont az utakon: miközben bevesszük a maszlagot, és zöldre mosdatjuk a világot, élelmiszereink sok ezer kilométerről vándorolnak hozzánk – ami óriási energiapazarlás, emellett környezetszennyezés. Pedig nálunk is sok minden megteremhetne, s az lenne a jó, ha élelmünk jó része a környékünkről származna, vagyis több lenne a kínálatban a hazai. S van még egy elméletem. Van annyi élelmiszer a Földön, hogy mindenkinek jusson. Mégis éhezik a fél világ, a másik fele pedig dőzsöl. Pazarol. Kidobja a kukába az ételt. Hát, mi most ezek közé a népek közé tartozunk.
