Majd négy évtizeddel ezelőtt a Szlovák Rádió magyar adásának hullámhosszán feltűnt egy férfias, megnyugtató hang. Az évek múlásával sok minden megváltozott Polák László körül, mégis maradt az, aki mindig is volt és lesz: tehetséges, szakmai alázattal megáldott rádiós.
– A nyitrai főiskola harmadéves hallgatója voltam matematika szakon, amikor az egyik barátom bekerült a televízióhoz. Elbeszélései alapján feltárult előttem egy csodavilág. Én is jelentkeztem, de akkor még úgy gondoltam, hogy egy év után majd visszaülök az iskolapadba. Csak abból már nem lett semmi. Egy idő után kijártam a forgatásokra, és ekkoriban kezdtem a rádiónak riportokat készíteni. Egy idő után státuszt ajánlottak. Azóta kipróbáltam mindent – nem túlzás, nemegyszer helyettesítettem a kolleginát a női rovatban...
A Szlovák Rádió mai napig használt épülete (© archív RTVS)
– Mi a nagy különbség a kezdeti és a mostani rádiózás között?
– Mikor odakerültem, a hetvenes évek elején kezdték az átigazoló bizottságok a „tisztogatást”. Csak jóval később értettem meg, miért keresnek olyan nagy buzgalommal új embereket, miközben Nagy Jenőt, Holló Pannit, Kozma Gyulát és másokat, a szakma nagyjait, elbocsátották. (Delmár Gábor, csodával határos módon, megúszta.) Ők voltak azok, akik a szovjet csapatok 1968-as bevonulását követően „illegalitásba” vonultak, és Gabonaváros néven ismeretlen helyszínekről magyar nyelven is sugározták a híreket és a passzív ellenállásra buzdító felhívásokat.
A kommunista időkben a felvett anyagot aláírta a rovatvezető, a vezető szerkesztő, a főszerkesztő, a nyelvi lektor – és én, a riporter. Öt név, öt ember, akinek vállalnia kellett a felelősséget. De még ekkor sem kerülhetett adásba a riport, egy párthű embernek is meg kellett hallgatnia.
– Volt olyan műsora, amely „úttörőnek” számított annak idején a rádiózásban?
– Nyolcvannégyben Bárdos Ágival és Papp Sanyival indítottunk egy ifjúsági műsort, „Fiatalok stúdiója” címmel. A műsoridő 70%-át zene töltötte ki, egy közvélemény-kutatás szerint az ország lakosságának 12%-a figyelte. Tehát fantasztikus hallgatottságunk volt, én mégsem vagyok az ilyen típusú műsorok híve. Véleményem szerint a közszolgálati rádió elsődleges feladata nem a szórakoztatás, hanem a gyors, hiteles és pártatlan tájékoztatás. Emellett persze, mivel egy kisebbség szolgálatában állunk, olyan rétegműsorokat is sugároznunk kell, amelyeket jó esetben ha háromszázan hallgatnak meg. Nekünk ez a dolgunk, erre vagyunk hivatottak – és elhivatottak.
Polák László (© Németh Péter)
– Jelenleg mely műsorok köthetők a nevéhez?
– Most a legtöbb munkát a Krónika adja, itt mindig naprakész anyagokra van szükség. A nagy kedvencem viszont a most már hetedik éve műsoron lévő Térerő. Ennek a létrejöttébe nyolc határon túli magyar rádióstúdió kapcsolódik be (Lendva, Újvidék, Szabadka, Marosvásárhely, Kolozsvár, Bukarest és mi). Minden héten összeadjuk egy meghatározott témára az anyagokat, és mindig más-más stúdió „gyúrja össze” őket magazinná. Itt kihasználhatom azt a sokoldalú technikai tudást, amire a harminchét év rádiózás alatt szert tettem.
Nyíltan soha nem mondták, hogy azért nem jó egy műsor, mert „támadja” a rendszert. Mondvacsinált okokat találtak ki. Már ha egyáltalán mondtak valamit. Vigyázni kellett minden szóra, a hírszerkesztői poszton már az olyan apróságért is fejek potyogtak, ha valaki nem pontosan olvasta be az elvtársak összes politikai funkcióját.
– Készít élő műsorokat is?
– Annak ellenére, hogy az élő műsornak megvan a varázsa, én nem nagyon szeretem. Jobban szeretek pepecselni, vágni, keverni.
– Mi az, amit legjobban szeret a munkájában?
– A téma az utcán hever. Szeretem a vidéket járni, kutakodni. Sok kedvenc témám van, az egyik például a környezetvédelem. Amíg épült a bősi vízlépcső, az egyik vesszőparipám volt.
– A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma által szervezett Hang az éterben című vándorkiállítás a Pátria Rádió 80 éves múltját mutatja be. Ön volt az egyik szakmai tanácsadó.
– Amikor 75 évesek voltunk, készítettem egy tizenkét részes, egyenként tízperces sorozatot. Ebben földolgoztam – kezdve az első, 1928. december 16-ai kassai magyar megszólalással – a régi hangfelvételeket. A legrégebbi felvétel, amelyiknél tudható, ki a hang tulajdonosa, ’37-ből maradt fenn. Ezen Ungvári Feri bácsi mond híreket, szintén Kassáról: akkoriban még a pozsonyi mellett itt és Prágában is volt stúdió. Ezek egy része viaszlemezre, a többségük röntgenfilmre volt rögzítve, amely magyar találmány. Ezeket annak idején átjátszottuk magnószalagra, most pedig igyekszünk digitalizálni, csak lassan megy.
– Kevesen tudják, hogy 1928-ban Csehszlovákiában lehetőség volt a magyar adás elindítására...
– Ez a masaryki nemzetiségi politika hatása lehetett. Azon voltak, hogy az itteni magyarság ne Budapestet hallgassa.
– Mi volt pályája egyik legemlékezetesebb pillanata?
– Egyértelműen a rendszerváltás. Mivel a rádió magyar adása is csatlakozott az országos sztrájkhoz, alakult egy pártonkívüliekből álló sztrájkbizottság, amely formálisan átvette a hatalmat az adás felett. Molnár Jenő, Mikola Anikó, Haraszti Mária és jómagam vállalkoztunk erre a feladatra.
– Régebben gyakran felbukkant a neve a nyomtatott sajtóban is. Miért hagyott fel az írással?
– Szinte az összes magyar újságban, még a Nőben is jelentek meg cikkeim. Az írás-olvasás iránti szeretetet édesapám – aki klasszikus műveltségű magyar–latin tanár volt – ültette el bennem. Az utóbbi években már nem érzek belső késztetést az írásra. Inkább pihenek, kirándulok a barátaimmal, vagy találkozom gyermekeimmel (Laci, Gabi, Zsóka). Évekkel ezelőtt, harminc együtt töltött év után az édesanyjukkal különváltak az útjaink, így mostanra a velük együtt töltött idő a legfőbb öröm számomra.
