Első ránézésre semmiben sem különbözik kortársaitól. Farmer, kötött sál, hátizsák. De ez csak a látszat. Mert amint odaül a dobok mögé, az egész ember megváltozik.
Csibészes tekintetű, 14 éves kamaszból a szemünk előtt alakul át a komáromi Hodek Dávid világszínvonalú dzsesszdobossá.
– Kevés művész büszkélkedhet azzal, hogy már ötéves korában több ezer ember előtt lépett fel. Ennek ellenére mégsem szereted, ha csodagyereknek titulálnak.
– Nem, mert én nem tartom magamat annak. Szerintem sok olyan gyerek van, aki tehetségesebb az átlagnál, csak a szülők nem veszik észre. Én például háromévesen órákon át körbe-körbe néztem az Earth, Wind & Fire-videó kazettát. A szüleim kicsit csodálkoztak, miért nem rajzfilmeket nézek, de hagyták. Mikor már kellőképpen felbátorodtam, elkezdtem „gyakorolni” a nagymamám fazekain. Szerencsémre nem próbáltak megnevelni – inkább támogattak. Egy évvel később a karácsonyfa alatt egy szép kék dobkészletet találtam. Hogy mennyire örültem neki!
– Nem sokkal később pedig már a magyar dzsessztörténet egyik legjelentősebb doboktatójának, a budapesti Jávori Vilmosnak voltál a tanítványa.
– Több mint két évig jártam Vili bácsihoz. Nagyon jó tanár volt. Sajnos, amikor elkezdtem iskolába járni, egyre nehezebben tudtuk megoldani az utazást. Végül abbahagytam. Azóta egyedül, tanár nélkül képzem magam.
– Amikor hívtalak, apukád azt mondta, hogy éppen zongoraórán vagy. Csak nem váltani készülsz?
– Á, dehogy! Mivel a dob ütős hangszer, nincsenek akkordok rajta. Ahhoz, hogy valaki komponálni tudjon, a dob nem elég.
Majdnem az összes, hangszerre írt zenét először zongorán komponálják meg. Én is így szoktam.
– A Hudobné Centrum égisze alatt megjelent első lemezeden, a The First-ön is szerepel saját szerzeményed?
– Azon még a dalok többségét a zongorista Sárik Péter írta. A szlovák altszaxofonossal, Radovan Tariškával és a cseh nagybőgőssel, Tomáš Barošsal is azonnal megtaláltam a közös „dzsessznyelvet”.
– És nem csak velük, hiszen már rengeteg világhírű dzsesszzenésszel léptél fel. Idén januárban a budapesti Művészetek Palotájában a koncertedre minden jegy elkelt. De áruld el nekem, hol ismerted meg a veled fellépő tengerentúli muzsikusokat?
– Concoran Holt bőgős és Casey Benjamin szaxofonos neve a dzsesszzenészek közt közismert. Nagyon szerettem volna velük zenélni, ezért megkerestem őket a facebookon, és megkérdeztem, fellépnének-e velem. Igent mondtak. A velem egyidős gitárossal, Andreas Váradyval több formációban is játszom. Ő egy felvidéki magyar fiú, csak mivel itthon nehéz körülmények közt éltek, a szülei úgy döntöttek, kiköltöznek Írországba. Pár éve mentek csak ki, de ez az idő elég volt ahhoz, hogy Andreas rákerüljön a világ legjelentősebb gitármagazinjának, a Guitar Playernek a címlapjára.
– Ti nem gondolkodtatok ilyesmin?
– A szüleimmel majd tizenkét évig egy szoba-konyhás lakásban laktunk. A szomszédjaink tolerálták, hogy napi két-három órán át gyakorolok. Apuék féltek, hogy ha másik lakásba költözünk, ott ebből gondok lesznek. Addig maradtunk, míg fel nem épült a házunk. Anyukámat, aki a művészeti iskolában tánctanár, és apumat, akinek vállalkozása van, ide köti a munkája. Nem biztos, hogy pl. apu találna kint olyan munkát, amely mellett menedzselni tudna. Persze megesett már, hogy anyagi okokból nem tudtam valahová kijutni. Sajnos, az ösztöndíj, a pályázatok helyezésben mérhető teljesítményekre vannak kiírva. Ilyesmire mint dzesszdobosnak nincs esélyem.
– Sok koncerted van évente?
– Úgy hetven körül. És ezek jó része külföldön. Németország, Olaszország, Írország, Magyarország... A dobot nem viszem magammal a külföldi fellépésekre, mert azt biztosítanak, de a cintányért igen, mert az adja meg minden dobosnak a saját, jellegzetes hangját. Vinni kell! Csak hát ezek a kézzel készített, sárgaréz tányérok törékenyek, így a repülőn fel kell vinni magunkkal az utastérbe. A stewardesek nem igazán szoktak örülni neki, mert nemcsak nagyok, nehezek is, húsz kiló körül vannak. A második párizsi fellépésemen, a Szlovák Kultúra Házában megtörtént, hogy nem jazzdobot biztosítottak. Az utolsó pillanatban sikerült csak szerezniük megfelelő hangszert. Még az a jó, hogy nem vagyok izgulós.
– Március végén egy hosszabb európai turnéra indulsz. Hat ország, harmincöt fellépés a felnőttek világában. Egy ilyen út után könnyen visszatalálsz a kötelezettségeidhez?
– A sulival soha nem volt gondom. A barátaim elküldik a leckéket, segítenek. Csak egyeseim és ketteseim vannak.
Dzsessz tagozatos művészeti szakközépiskolában szeretnék továbbtanulni. Nálunk ilyen nincs, a legközelebbi Ausztriában van.
– Dávid, soha nem érezted úgy, hogy túl korán indultál el egy úton, ahol most már nehéz lenne megállni, vagy más irányba kanyarodni?
– Nem, mert én ezt akarom. Nagyon szeretem a zenét, mert nem lehet megunni. Játék és feladat. Pont olyan, mint a foci. Soha nem lehet megtanulni. Az ember mindig lehet jobb és jobb, a lépcsőfokok mégsem fogynak el. Szerintem a zenénél nincs jobb dolog.
