Jön, megy, fát hasogat, gödröt ás, majd összetereli a népet. Ugyanakkora lendülettel dicsér, mint amekkorával a hibákra is rámutat. „Szerintem Örsöt a staff nagy része bárhová követné” – csúszik ki barátnőm száján a mondat, én pedig bólogatok. Honnan tudom, hogy igaza van? Onnan, hogy én sem mosogattam soha azelőtt akkora lelkesedéssel, mint négy éve a Gombaszögi Nyári Táborban.
Orosz Örsről (36, Komárom) később is a karizmatikus vezető képe maradt meg a fejemben. Tudtam, hogy tábori főszervezőként rengeteget munkálkodott Gombaszögön, később pedig a közéletben is szerepet vállalt. Azzal azonban, hogy micsoda különleges kapcsolat fűzi őt a múlt értékeihez, már kevésbé voltam tisztában. (Utólag pedig azt is tudom: neve kapcsán mindez méltatlanul kevés hangsúlyt kap.)
Orosz Örs dunamocsi, a prágai Károly Egyetemen szerzett diplomát, politikai földrajz szakon. Jelenleg a Gombaszögi Nyári Tábor főszervezője, a Nyitra megyei idegenforgalmi bizottság elnöke, valamint a Szövetség elnökségi tagja. Civilben egy kisfiú, Nimród édesapja.
Mi, az Új Nőnél éppen ezért a ritkábban mutatott arcára voltunk kíváncsiak: mint elszánt régiséggyűjtőt és értékmentőt kérdeztük, aki négy évvel ezelőtt vállalta, hogy csapatával együtt feltárja a Felvidék rég elfeledett kincseit.
– Kár, hogy az olvasóink nem látják, mekkora bőrönddel érkeztél hozzánk. Megmutatod, mit rejt?
– Elhoztam néhányat a gyűjteményem legértékesebb darabjai, a XVI. századi könyveim közül. Nagy becsben tartom őket, hiszen ezek olyan ritkaságok, amelyekre évekig kellett várni és pályázni. De vannak itt XVIII. századi pecsétnyomók, ezeket Mária Terézia adományozta Komáromnak, mikor szabad királyi város lett. Ezt az ezüst babérkoszorút pedig a rozsnyói gimnázium diákjai adták az iskola egy híres tanárának 1912-ben!
– Mindig is érdekelt, hogy lesz valakiből régiséggyűjtő.
– Tízéves koromban nagymamám templomos retiküljében találtam egy dunamocsi képeslapot a 30-as évek végéről. Egészen addig azt hittem, képeslapokat csak a nagy turisztikai célpontokról készítenek, így nagyon meglepődtem, hogy létezik a mi falunkról is. Kiderítettem, hogy a kárpát-medencei jegyzék pontosan 12 dunamocsi levelezőlapot számlál. Össze is gyűjtöttem mindet. Sőt: ma 20 ilyen képeslapom van, mert több közülük katalogizálva sem volt.
Elmondhatom, hogy a filokartia, a képeslaptudomány volt az első, amivel gimis koromban foglalkozni kezdtem. Pontosabban a felvidéki helytörténet és a szimbólumrombolás volt a gyűjtőköröm. Csak később tértem át a régi könyvekre, elsősorban ma is papírrégiségeket gyűjtök. Volt olyan ambícióm, hogy szeretnék megszerezni egy-egy aláírást Jókaitól, Adytól és Kossuthtól – az utóbbit már sikerült is megvalósítani. Van egy Kossuth-fényképem, amit maga Kossuth Lajos írt alá, amikor Érsekújvár díszpolgárává avatták.
– Az otthonodat is úgy képzeljük el, mint egy múzeumot?
– A teljes gyűjteményem most már több ezer darabot számlál, otthon Komáromban már nem férnek el. Például a Bacskay Béla-gyűjteményem. Ő zománcgyári munkásból lett füleki festőművész volt, akinek a munkássága nagyon közel áll hozzám. Illetve vannak olyan régiségeim is, amelyekről már tudom, hogy közgyűjteményben lenne a helyük. A dunamocsi falumúzeumban például van egy másfél teremnyi anyagom, a közelmúltban pedig a volt iskolámnak, a Selye János Gimnáziumnak is ajándékoztam egy könyvet. Ez Király József püspöké volt, az ő szobra áll a gimi előtt. Van egy pirinyó bázis Felvidéken, tagjai összegyűjtik ezeket a szép tárgyakat, s figyelnek arra, hogy jó kezekbe adják tovább; ne kallódjanak el, vagy ne kerüljenek külföldre.
– Honnan ez az érdeklődés a régi dolgok iránt?
– Mindig volt bennem egy erős vágy, hogy minél jobban megismerjem a Felvidéket. Biztos, hogy ebben az otthoni mintának is nagy szerepe volt, mert a szüleim honismereti kerékpártúrákra jártak. Apám alapította a Gímesi Művelődési Tábort, ami 34 évvel ezelőtt honismereti túraként indult. Egy nyáron, 14 éves lehettem, felpakoltuk az Aviára a bicikliket – a család zöldség- és gyümölcsfuvarozással foglalkozott –, és a szüleim hajnalban kitettek bennünket Krasznahorkaváralján. Stubendek Attila barátommal innen eltekertünk a nagyszüleimhez, Jászóra.
– Annyira megtetszett, hogy később a barátainkkal mi is alapítottunk egy honismereti biciklitúrát. Évekig azzal tekertünk, hogy „Minek mennénk addig külföldre, míg a Felvidéken is akad látnivaló?” Mire 21 éves lettem, elmondhattam magamról, hogy mind az 540 magyarlakta településen megfordultam.
– Családomból többen végeztek Prágában, így én is odamentem. Abban viszont biztos voltam, hogy haza fogok jönni – és haza is jöttem a hatfős magyar társaságunkból, egyedüliként. Politikai földrajzot tanultam, és a csehszlovákiai magyar nyelvi jogokat, azok történetét és vizuális megjelenését kutattam. Mivel a csehek ekkor már javában nyitogatták a szudétanémet kérdést, számukra is érdekes volt, hogy behoztam a magyar témát. Hazatérve aztán a Fórum Kisebbségkutató Intézetnél kezdtem dolgozni, ahol Tóth Károly volt a fő katalizátorom. Együtt dolgoztuk ki a kétnyelvűség felmérő körút ötletét, melyen a nyelvhasználat nyilvános színtereit kutattuk a magyarlakta településeken.
– Máig alig hiszem el, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint ő vagy Duka-Zólyomi Árpád. Mindketten óriási példaképeim. Ahogy egyre több közösségi szervezőmunkát vállaltam, elkezdett kialakulni körülöttem egy tevékeny, közéletre nyitott csapat. Hozzám hasonlóan szívügyük volt, hogy az itteni magyarság értékei megmaradjanak. 2011-ben aztán Bauer Ildikóval megalapítottuk a Sine Metu egyesületet, hogy a tevékenységeinket összefogjuk.
A Sinu Metu azt jelenti: Félelem nélkül. A piros monterkások félelem nélkül helyezték ki a vasúti állomásokra a magyar nyelvű feliratokat, jelezvén, hogy a magyar nyelvnek is helye van a köztereken, nem alábbvaló...
– Ti raktátok ki szép piros monterkában a kétnyelvű táblákat, ugye?
– Igen. A Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom „piros monterkás” megmozdulásaira sokan emlékeznek. Magyar vasúti és irányjelző táblákat helyeztünk el a magyarlakta településeken: ezzel sikerült kipipálni egy pontot a nyelvi jogok területén. A második pontunk a közösségépítés volt Gombaszögön. A harmadik pedig az értékmentés. Ez a vonal az emlékezetpolitika kapcsán kúszott be, és a gombaszögi pálos kolostor feltárásával kezdődött…
Szimbólumrombolás
A fogalmat kevesen ismerik. Mi is ez? Felmerülnek előttünk ledöntött szobrok képei, de hogy miről is van szó, Örs képletesen elmagyarázza. Azzal kezdődött, hogy a honismereti emléktúrákon rendszeresen jártak honvéd sírokat takarítani...
– Vagy épp olyan elfeledett emberek sírjait látogattuk mega fenti részeken, melyekre tízévente egyszer néztek rá. A szimbólumrombolást kutatva nyilvánvalóvá vált, hogy minden dél-szlovákiai kistérségnek megvan a maga fájó pontja. Ez lehet egy katasztrofális állapotban lévő történelmi épület, amiről az egész környék beszél: ilyen például a komáromi poliklinika, a nagykövesdi vár vagy az ipolysági kolostor! Nem beszélve azokról az emlékművekről, amelyeket szisztematikusan megsemmisítettek.
Az ipolysági kolostor épülete
– Én hiszek abban, hogy ha ezeket rehabilitáljuk, összefogásban a jóravaló szlovák testvéreinkkel, akkor végre le lehet zárni ezt az átkos 19. századot. Mert most úgy teszünk, mintha Szvatopluk és Štúr közt légüres tér lenne… Mintha nem lett volna az a 800 év, ami sikeres és közös volt! Mi most azon dolgozunk, hogy kihúzogassuk a fájó fullánkokat. S így egyszer talán mindenki belátja: egyikünk sem rosszabb a másiknál csak azért, mert szeretné megőrizni a saját identitását. Erről szól az emlékezetpolitika.
Múltból építünk jövőt! Olyan sok szép dolog van még a Felvidéken, amit rendbe lehet tenni. S rendbe is kell tenni! Én hiszek abban, hogy a csapatommal még csodákra leszünk képesek.
– A roskoványi honvédemlékmű megtalálására vagyok a legbüszkébb, hiszen ez a valaha volt legelső magyar emlékmű az 1848-as forradalom idejéről. A legionáriusok ledöntötték, több mint száz évig hevert a földben, még a helyét sem tudta behatárolni senki. Éppen Buják Gábor történész barátunknál voltunk Lőcsén, amikor felmerült, hogy a kigyűjtött szócikkek alapján megpróbálhatnánk megkeresni. Mivel Roskovány nincs messze Szepességtől, rögvest a tettek mezejére léptünk. Drónnal egy bozótos közepén szúrtuk ki a csonkaoszlop egy részét. Azonnal szervezkedni kezdtünk, s a következő héten kiástuk az egészet.
– Kiderült, hogy egykor a szlovákok ásták el, hogy megmentsék; ám az 1990-es években valaki ráásatott, s ekkor került felszínre az oszlop egy darabja. Csak a láncok hiányoztak, de pár hónappal később valaki azokat is előhozta a padlásról. Egyes leírásokban egyébként az szerepelt, hogy az oszlopnak nincs felirata, míg máshol arról írtak, hogy van. Kiderült, hogy egy olyan síkra, melyet szemből nem lát az ember, ráírták, hogy Dessewfy Mór készíttette az elesett honvédek emlékére 1851-ben. Tehát igaz, hogy van is felirata – meg nincs is!
Egyébként beadtuk a kérelmet a Szlovák Műemlékvédelmi Hivatalhoz, hogy nyilvánítsák nemzeti műemlékké. Határozat született, hogy vissza fogják állítani az eredeti helyére. Nem állunk meg ugyanis az ásásnál: igyekszünk az emlékművek védelméről is gondoskodni.
– Kicsit úgy hangzik, mint egy kincskereső játék…
– Valahol az is! Ott van például a kassai honvédemlékmű története. A fáma arról szólt, hogy amikor lerombolták, egyes köveit a Hernád gátjába betonozták be. Amikor próbáltam kideríteni, hogy merre lehet pontosan, mindenki Halász Gyuri bácsihoz irányított. Ő viszont azt mondta, nem árulhatja el, mert az előző polgármester hagyta rá a titkot. Végül Kassán elhívtam egy kávéra, megmutattam neki a képeslapgyűjteményemet. Valószínűleg érezhette az elhivatottságot, mert utána kimentünk együtt a helyszínre, s rábökött: „Itt.”
– Éppen a szoborledöntés 100. évfordulóján sikerült megtalálnunk a követ, ami ma Kassa belvárosában van kiállítva. De a feketehegyi Tompa-szobor története is érdekes, aminek csak a talapzata maradt meg. Sokáig egy lengyel származású szlovák volt a tulajdonosa a területnek, ahol állt. Jól ismert bennünket, hisz a honismereti túrákon kijártunk a talapzathoz. Így, amikor eladta a telket, felhívott minket, hogyha érdekel bennünket a szobor, jöhetünk. Kiástuk a talapzatot, majd hirdettünk egy közgyűjtést. Végül Tompa Mihály születésének 200. évfordulóján került a helyére.
A lőcsei honvédszobor újraalkotása például egy brutálisan hosszú munka volt: mivel a talapzatán ma Štúr áll, a szoborral együtt azt is újra kellett alkotnunk.
– Meddig tart egy ilyen feltárás?
– Az ásás a legtöbbször egynapos esemény. Van állandó darukezelőnk, s a munka annyira ügyesen megy, hogy sokszor még a kőfaragók is elcsodálkoznak, mennyire gyorsan és stabilan kötjük fel a több tonnás objektumokat. Persze, míg egy-egy projekt A-tól Z-ig a végére ér, sokszor évekig is eltart. Szerencsére, vannak nagyon jó honismerőink, építészeink, történészeink, ami azért megkönnyíti a folyamatot.
– Milyen érzés a végére érni?
– Mint amikor gyerekként hazamész a nyári táborból: hirtelen üresnek tűnik minden. Nehéz mit kezdeni azzal, hogy amiért küzdöttél és dolgoztál, hirtelen készen van, de munka akad mindig. Idén például rengeteget dolgoztunk a gombaszögi és az ipolysági kolostoron, mindkét helyen komoly, 6-6 héten át tartó ásatások folytak. Hab a tortán: pályázati úton sikerült pénzt nyerni az Andrássy-kúria felújítására. Itt terveink szerint állandó tárlat nyílik majd a Gombaszögön feltárt régiségekből; ez több ezer leletet jelent.
Selmecbányán a honvédszobrot újra felállították. Viszont nem volt rá politikai akarat, hogy talapzatra kerüljön. Az eredeti talapzat ezért a város különböző pontjain kallódott 80 éven át. Kitartó munkával elértük, hogy a polgármester asszony a Sine Metunak adja a részeit. S mi el is hoztuk ezt a 16 tonnás, 32 kődarabból álló objektumot. Trianon 100. évfordulóján került rá a felvidéki zászló!
– A közvélemény tudja, mit csináltok ti tulajdonképpen?
– A felvidéki sajtó valamiért szisztematikusan elhallgat bennünket, ezért elsősorban a közösségi médiában kommunikálunk. A Facebookon most már 12 ezres követőbázisom van: sikerült elérni, hogy egy szétbágerezett pincének ezrek tapsoljanak! Persze, ez nem ment egyről a kettőre: évek munkája van benne.
– Feltételezem, ez nem úgy zajlik, hogy az ember ásót ragad, és nekiindul. Nem lehet egyszerű beszerezni minden engedélyt…
– Minden kiásott négyzetméter több évnyi tárgyalás és „iszapbirkózás” eredménye. Volt, hogy ültünk a megterített asztalnál, az illetékesek látták a szándékot meg a hatalmas önkéntesgárdát, de csak annyit tudtak mondani: Ne akarjatok magyar Disneylandet csinálni a gombaszögi völgyből. Viszont az évek során megtanultunk, hogy akarattal és közös erővel át lehet törni a falakat.
Sosem felejtem el például, amikor az egyik piros monterkás akciónkon igazoltatni akart minket a rendőr. Mire a csapat egy emberként kimondta, hogy itt nincs főnök; s ha igazoltatni akar, akkor mind a 24-ünket igazoltatni kell! Egyszóval a csapat megtartja az embert. Ezért van olyan óriási szükség a közösségekre. Gombaszögön azért dolgozunk, hogy ez az erős szövet megmaradjon.
– Amikor 2004-ben önkéntes tábori szakácsként először jártam Gombaszögön, 66 fős rendezvény volt. Pár évvel később még az is felmerült, hogy a Diákhálózat megszünteti. Épp 13 éve jelentkeztem, hogy átveszem a vezetést, ha szabad kezet kapok. 24 éves voltam ekkor: végül azzal a néhány emberrel, akik sajnálták volna, ha a hagyomány megszakad, belevágtunk. A cél az volt, hogy Gombaszög kinője magát. Ami mostanra megvalósult, az már inkább álomkategória. Jelenleg ott tartunk, hogy 50 húzóemberrel, 250 önkéntessel működünk, a vírus előtti utolsó évben pedig elértük a 29 ezres vendégéjszakát. Ez nem kis reményt ad, hogy el lehet jutni A pontból B-be.
– Nem tudom nem meglátni: apukád egykor tábort alapított, te ma tábort vezetsz…
– Nem volt tudatos ez az út. Sőt, lehet, kezdetben még lázadtam is kicsit apám ellen. Ezen a gyermekbetegségen minden fiatal átesik. Az, hogy valaminek a vezetője legyek, istenigazából sosem vonzott. Egyszerűen szeretek szervezkedni. A vezető szerepet az élet hozta.
– A vezető szerep – főleg, ha valaki a politikában is aktív – óhatatlanul vonzza magával az ilyen-olyan kritikát. Hogy birkózol meg ezzel?
– A közösségi média árnyoldalait naponta megtapasztalom. Az, hogy ma az emberek a legnagyobb magabiztossággal formálhatnak erős véleményt háttérinformáció nélkül, a béka feneke alá húzza a közbeszéd színvonalát. Viszont mindenki keresi azt az utat, ahol a legkisebb az ellenállás. Én is. Abban, hogy ennyi időt töltök a keleti végeken, az is benne van, hogy a gombaszögi völgy magányában nyugodtan tudok a csapatommal dolgozni. Persze, olykor az ember ennek ellenére elcsügged. Az öröm és a bánat sose felváltva jönnek, hanem csőstül. Egyik is és a másik is.
– Jól sejtem, hogy nem vagy az az ember, aki könnyen félre tudja tenni a munkát?
– Egyetemista koromban végigmentem az El Caminón, de ma már nem tudom, hogyan tudnék egy ilyen háromhetes túrát teljesíteni. Mindig a kolostoron jár az eszem... Tanulnom kell, hogy ki tudjak kapcsolni
– Végezetül: megosztanád velünk néhány tervedet?
– Hogy az év 365 napjából 100-at fixen Gombaszögön töltök, ad egyfajta kettős látásmódot. Látom, hogy egy gömöri ember mennyire más problémákkal szembesül, mint egy csallóközi. Szomorú tapasztalni, hogy a tehetséges, ambiciózus fiatalok sorra mennek el a keleti térségből. A másik probléma: rengeteg a szlovák iskolába íratott gyerek. Ők pedig úgy kompenzálnak, hogy a kocsijukból maximum hangerőn bömböl a Kárpátia. Mindeközben a csallóköziek zöme azt hiszi, Ipolyságtól keletre már nincs élet... Fontos missziónk, hogy valahogy feloldjuk a kelet és nyugat közti különbséget. Szeretnénk, ha a jövőben létesülne egy találkozóhely, ahol a fiatalok ismerkedhetnek egymással, s akár szerelmek is szövődhetnek. Értékmentés terén pedig a következő nagy projektünk tíz Árpád-kori helyszín feltárása a lévai járásban. Egyelőre szűz terület, rajtunk kívül nem kutatta senki!
