Mindig törődtem magammal. Frizura nélkül soha egy tapodtat se! Mondtam is a férjemnek: „Úrinőd van!” De nem voltam neki elég...
– Aranyoskám – szólít meg egy aprócska termetű, mosolygós néni az élelmiszerüzletben. – Levenné nekem a felső polcról a grízt? Minél öregebb vagyok, annál jobban összemegyek – teszi hozzá huncutul.
– Persze, szívesen – mondom neki, s keresni kezdem a szemüvegemet. – Jaj, nehogy grízes lisztet adjak helyette, nincs itt a szemüvegem, nem igazán látom a betűket – és már nyújtom is neki a babagrízt.
– Köszönöm szépen, de nekem hiába panaszkodik... 94 éves vagyok, van nekem elég bajom.
Meglepődöm, s lehet, hogy rosszul láttam, de egyet kacsintott is.
– Te jó ég! – végre megjön a hangom. – A néni egyedül van? – kérdezem, de senkit sem látok a közelében.
– Persze. Itt lakom a szomszéd blokkban. Tudja, aranyoskám, egyedül élek, de a lányom is ott lakik, csak két emelettel lejjebb. Jó ez így, dehogy szeretnék még egy házsártos öregasszonnyal együtt élni...
Eltelik pár másodperc, mire tudatosítom, hogy a lányáról beszél.
– Jó, jó, de azért megfőz magának, ugye?
– Persze, persze!
Beszéd közben lassan lépkedünk a tejes részleg felé. A tejet a kosarába teszi, s elindulunk a pénztárhoz. Buzgón követem, még azt is elfelejtem, hogy nekem is be kellene vásárolnom.
– Mit csinál magával, hogy ilyen jól néz ki? – szalad ki tapintatlanul a számon. A nénin barna télikabát, a nyaka körül bézs selyemkendő, s őszbe csavarodott frizuráján krémszínű kalap csücsül. Nem saccoltam volna többre, mint 75 év. – Tornázik?
– Jaj, dehogy! De minden nap megyek. Néha csak ide, a boltba, vagy bemosatni a hajamat Ilonkához. Ő az én barátnőm. Orvoshoz havonta egyszer-kétszer. Igen, én vagyok az a néni, aki órákig üldögél a váróteremben. Legalább beszélgetek az emberekkel. Jó látni, hogy vannak nálam rosszabb állapotban is – huncutul felnevet. – Gyógyszertárba is elnézek itt-ott, vasárnap pedig templomba megyek. De mindig csak vasárnap. Leszek én még eleget ketteseben a Jóistennel, még a világot szeretném látni, amíg itt vagyok. Pörölök is a lányommal, hogy minek megy naponta misére, miért nem ül be inkább egy kávézóba a barátnőivel. Vagy venne magának valami szép, színes ruhát. Mindig feketében jár.
– Hány éves a néni lánya? – próbálom összerakni a képet.
– 66 éves, még fiatal. Szegény, szomorú. Az ura öt éve meghalt, a gyerekek meg külföldön élnek. Két unokám és három dédunokám van. Bizony. Jönnek ők, ahogy tudnak, évente egyszer-kétszer. Mondom is Marikának: „Menj el utánuk!” De nem akar. Mert hogy mi lesz velem? Mi lenne? Nem mindegy, hogy vele vagy nélküle halok meg? Makacs, mint az apja volt. Ilonka is makacs, naponta meg akar látogatni...
Közben kifizetjük a kosarunkban levő árut, én pedig kikísérem. A bolt bejáratánál a néni balra fordul.
– Jöjjön velem, fiatalasszony, a sarkon túl az első blokk az enyém. Tényleg csak pár lépés, a lépcsőnél segíthet.
– Mióta lakik itt a néni? – puhatolódzom.
– Amikor meghalt a vőm, eladtam a háromszobás lakásomat. Akkor vettem ezt a garzont. A maradék pénzt elosztottam, a két unokám kapta meg. Mondtam is nekik, hogy ennyi, tőlem többet ne várjanak. Én már nem spórolok. Ami bejön, az ki is megy. Senkinek sem tartozom semmivel. Két éve voltam utoljára a Tátrában. Marikám csak hüledezett, majd nagy mérgesen ő is eljött velem. Egy hét tátrai levegő, busz vitt, elénk rakták az ételt, volt élő zene meg sok séta a szép parkban, szökőkút... Kell ennél több? Még flörtöltek is velem a fiatal pincérek. De már nem megyek sehová. Elég a vasárnapi mise után kisétálni a temetőbe, a férjeinkhez. Bár az enyém nem érdemli meg, de azért viszek friss virágot a sírjára. Marikát öröm volt felnevelni, csupa vidámság, kacaj volt a ház.
Én is mindig törődtem magammal – frizura nélkül soha egy tapodtat se! Mondtam is a férjemnek: „Úrinőd van!” De nem voltam neki elég. Mindig volt szeretője, hajtotta a vére. Én meg elnéztem. Emelt fővel jártam, hogy ne lássam meg a szemetet a lábam előtt. Éltem a magam életét, kerestem a magam boldogságát, ahogy tudtam.
Odaérünk a bejárathoz, a néni belém kapaszkodik, míg meglépi a három lépcsőfokot.
– Köszönöm szépen. Remélem, Marika ma finomat főz, a minap rágós volt a hús. Mondtam is neki, hogy már nem kell a húsféle. Minek? Egy kis főzelék, zöldség: elég az nekem. Most grízkására volt gusztusom, azért ugortam le a boltba. Cukrot nem tehetek bele, az orvos megtiltotta, csak kis fahéjat szórok a tetejére. Szép napot, és fel a fejjel, maga előtt még ott az egész élet. Éljen minden lehetőséggel, ki ne hagyjon egyet se! Az élet olyan rövid... A lifttel boldogulok egyedül is.
Az ajtó halkan becsukódik mögötte, én meg ott maradok a 47 évemmel, a rövidlátó szememmel, a visszeres lábammal. Előttem az élet? Közben egy férfi jön be a kutyusával, szembetalálkozunk.
– Jaj, elnézést, majdnem elütöttem. Micsoda szép időnk van ma, nemdebár? – mosolyog. Nem hiszek a szememnek! Jól látom, hogy ő is rám kacsintott?
