Kedves Szerkesztőség! A nővéremmel már kiskorom óta elég rossz a kapcsolatom. Amióta csak az eszemet tudom, mindig megalázott, kinevetett, és bármi történt, mindig én húztam a rövidebbet. Ez az önző természete egész felnőttkoráig elkísérte.
Mindketten felnőttünk ugyan, de a helyzet akkor sem változott. Időközben férjhez ment, és a szüleimmel is, velem is megszakított minden kapcsolatot. Pedig a szüleim rendes, dolgos emberek, és nővérem tette nagyon fáj nekik.
A testvéremnek született egy gyereke, de meg se mutatta nekünk, a szüleink még nem is látták az unokájukat, pedig már 12 éves. Két évvel ezelőtt én is férjhez mentem, és gondoltam, talán helyrehozhatok mindent, ha meghívom a lakodalomba. Kidobott. Született nekem is egy gyermekem, de az se érdekelte. Sok mindenben (talán mindenben) a férje befolyásolja, hisz alárendeli magát neki, nincs saját akarata, és úgy rángatja, mint egy bábut.
Ha a környezetemben jó testvérekről hallok, mindig felmerül bennem a kérdés: az enyém miért nem ilyen? Valami hiányzik az életemből, mégpedig a testvéri szeretet, és nincs az a barát vagy barátnő, aki ezt pótolni tudná. Szüleim is bánkódnak a mai napig, hisz elhagyta őket a gyerekük. Pedig tudomásom szerint nem történt semmi olyan, ami miatt meg kellett volna szakadnia ennek a köteléknek. Vajon minek kell megtörténnie, hogy testvérem ráeszméljen: nem jó így élni!
Tisztelettel: V.A.
Kedves V.A.!
Köszönöm a levelet és a bizalmat. Mostanában egyre több alkalommal panaszkodnak szívfájdalmasan szülők, nagyszülők, gyermekek, testvérek egyazon problémáról: a tékozló és eltévelyedett családtagjukról. Engedje meg nekem, hogy először is azokhoz szóljak, akik kivonták magukat családjuk kötelékéből.
Kedves elkülönülő családtagok! Fontos tudniuk, hogy az ilyen cselekedet szinte kivétel nélkül: menekülés. Önök azt gondolják, ha eltávolodnak szüleiktől, testvéreiktől, rokonságuktól, megoldják a problémáikat is. Valójában nem akarnak szembesülni a családon belüli tanítással vagy feladatukkal – inkább elmenekülnek. Nem is tudatosítják, hogy megvonják maguktól azt a szeretetet és védelmet, amit csak a család tud bebiztosítani. Sok oka lehet az elkülönülésnek. Például harag, sértődöttség, mellőzöttség és − manapság sok esetben − a szégyen (ha a szülők, testvérek nem olyan gazdagok, nem végeztek főiskolát, nem „szalonképesek”).
Pedig az elhagyók így sem boldogabbak, hisz mindig tüske marad a szívükben, amiért önként elhagyták családjukat, szüleiket, testvéreiket. Mivel itt a földön mindenkinek szabad akarata van, valójában azt teszünk, ami tetszik nekünk. De azzal tisztában kell lenni, hogy a feladatok, tapasztalások elől nem lehet menekülni.
Ha nem most, majd később szembesülnünk kell azokkal a leckékkel, amelyek elől most elszaladunk. Kedves elhagyott családtagok, engedjék meg, hogy pár mondatot írjak Önökhöz is. „Bocsássatok meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ez lebegjen mindig a szemük előtt. Mert szeretteik tényleg nem fogják fel a súlyát annak, hogy mit is művelnek. Önök egyetlen egy dolgot tehetnek: megbocsátanak a vétkezőnek, és ha egyszer lehajtott fejjel, szégyenkezve visszatér, örömmel és szeretettel visszafogadják. Tudom, hogy ez sokszor irgalmatlanul nehéz feladat. Főleg, ha a visszatérő nem kér bocsánatot. Viszont valamiért szenvedni kell: meg kell tapasztalnunk ezeket a szenvedéseket, hiszen itt is érvényben van az ok-okozat törvénye.
Ha túl tudunk lépni önmagukon, és megbocsátunk, mindjárt több lépcsőt is átlépünk saját fejlődési lépcsőnkön. Nem szabad ítélkezni senki felett, mert a bírák nem mi vagyunk. Mi csak szerethetünk és megbocsáthatunk. Vagy nem! Mondhatják erre. Természetesen, hisz mindenkire vonatkozik a szabad akarat törvénye. De nem nemesebb cselekedet-e megbocsátani, és feltétel nélkül szeretni, mint egy életen át haragot táplálni? Szerintem érdemes fontolóra venni a dolgot. A Bibliában van egy igazán szép történet erről: A tékozló fiú esete (Lukács evangéliuma 15/11-32). Mindenkinek ajánlom elolvasásra.
