Néha nem kell a figyelem, nem kellenek a kérdések, sem az érintés, még az ölelés sem. Néha egyedül kell lenni. Egyedül a csenddel, amelyet a másik hagyott.
A gyerekünk kiborít bennünket, gyilkolni tudnánk. Kavarog bennünk a düh, erről az érzésről mégsem beszélünk, nehogy gonosz szülőnek tartsanak bennünket. Mi is az, amiről hallgatunk?
A harag erős érzelem, amely pokollá változtathatja életünket. Ugyanakkor elsőrendű motiválóerő. Haraggal a szívünkben is megtalálhatjuk helyünket a nap alatt.
„Szedd össze magad, légy férfi!” „Ne bőgj, mint egy kislány!” Kevés olyan férfi van, aki ne hallotta volna ezt gyerekkorában. Ne csodálkozzunk, ha a férfiak félnek kimutatni az érzelmeiket.
A modern ember elkényelmesedett, sokszor úgy véli, nincs szüksége bizonytalan sejtésekre. Már nem az életünk a tét: nem ugranak ránk kardfogú tigrisek sem éhes kannibálok, nem kell „megsejteni”, kitalálni, milyen idő lesz, mit fogunk enni holnap.
Itt az ősz, s vele jönnek a borús, nyirkos napok, amelyektől a lelkünk is nyirkos – és messze tűnik a boldogság. Jó hír a rosszban, hogy a boldogság programozását meg lehet tanulni.
Ugyan mi lehet az oka, hogy a párok ma már nem akarják feltétlenül holtomiglan-holtodiglannal megpecsételni kapcsolatukat? Mi más, mint az a kiábrándító gondolat, hogy mi van, ha nem ő az Igazi, és menet közben sokkal jobb partira találok.
"Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében. "