Aligha létezik szülő, aki ne rémülne meg attól, amikor a gyermeke életében beköszönt a rettegett kamaszkor. A hatalmas ingeráradat és a gyors technológiai fejlődés ma még inkább növelheti a generációk közti szakadékot: ezért is fontos, hogy szülőként ne érjen minket felkészületlenül a pubertáskor. „Közel sem mindegy, hogy a családok hogyan élik meg a felnőtté válásáig vezető utat. A cél, hogy szülő és gyermek egyaránt nyertesként kerüljön ki ebből az időszakból!” – vallja Benko Emőke (54, Érsekújvár), aki pedagógusként és coachként egyaránt tinédzserek problémáira szakosodott.
Benko Emőke 29 éve dolgozik az érsekújvári elektrotechnikai szakközépiskolában, így testközelből tapasztalja a tinédzserek problémáit. „A pedagógusi pályám mellett azért lettem coach, hogy ilyen módon is segíthessek a kamaszoknak!” – meséli. Emőke emellett lelkes hobbiíró, korábban a Kék Róka Íróka írócsoport tagjaként mutattuk be magazinunkban.
– Hogy látod: miként élik meg a kamaszkor beköszöntét a lányok – és miként a fiúk?
– A biológiai érés a fiúknál kissé lassabban történik, a lányoknál előbb jelentkeznek a fizikai változások. A nemi szervek és a nemi jegyek változásától rendszerint megijednek a gyerekek, nem értik, mi történik a testükben. Hogy ki hogyan reagál ezekre a változásokra, az persze egyénenként változó. Utóbbi elsősorban a pszichológia tárgya, de fontos, hogy a coach is értse, mi zajlik le egy szégyenlős tinilányban vagy egy langaléta kamasz fiúban, aki nem tudja hová tenni a hosszú kezét-lábát. A biológia mellett a szociális viszonyok is átalakulnak: a gyerekekről lekerül a rózsaszín szemüveg, s elkezdik kritikusabban szemlélni a szüleiket és a környezetükben élő felnőtteket. Ilyenkor ütközhet ki az is, ha a szülő mindaddig nem fordult önazonosan a gyerekéhez. A hamis viselkedésről lehull a lepel, mert a kamasz észreveszi, hogy a családi összejöveteleken hiába megy a jópofizás, ha a felnőttek aztán kibeszélik egymást. („Jaj, Feri bácsi már az agyamra ment, annyit beszélt!”) És szépen lassan a gyerek is elsajátítja ezeket a viselkedési formákat. Illetve az is egy természetes, új dolog a kamaszok életében, hogy több időt szeretnének a kortársaikkal tölteni. Hajtja őket csapatszellem, be akarnak illeszkedni, s vágynak arra, hogy elfogadják őket. Mindeközben többnyire identitászavarral küzdenek, hiszen nem tudják, hogy gyerekek-e még – vagy már felnőttek.
– Milyen a jó szülői hozzáállás?
– Az érett szülő tudatos: ez a kulcs. Ám ahogy beiratkozunk az autósiskolába, ha vezetni szeretnénk, úgy a tudatos szülőséget is tanítani kellene! Utóbbi alapja az önismeret és az önszeretet. A szülő akkor tud segíteni a gyerekének, ha előbb megtalálja önmagát – s kibékül a magáról alkotott képpel. Megtanulja felismerni a belső érzéseit, erőforrásait, problémamegoldó képességeit, s nem fél a készségeit fejleszteni. Vegyünk egy példát: a legtöbb szülő óriási kudarcként éli meg, ha megbukik a gyereke. Ilyenkor dühös, leteremti a gyereket, esetleg a család szégyenfoltjának nevezi. Ezek azonban mind-mind tanult, generációkon átívelő sémák, melyeket mi is a szüleinktől, nagyszüleinktől hozunk. Tudat alatt ugyanis ahhoz a kommunikációs stílushoz nyúlunk vissza, amit mi is tapasztaltunk otthon. Hasznos lenne, ha mindezt megpróbálnánk átkeretezni, és a gyerekkori fájdalmakat a helyükre tenni. (Ezt nevezi belsőgyermek-munkának a szakirodalom.)
„Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne szabjunk határokat!” – folytatja Emőke. „A kamaszok fejlődése szempontjából nagyon is fontosak a határok, ám nem mindegy, hogyan állítjuk fel őket, s milyen stílusban kommunikálunk róluk a gyerekeinkkel!”
– A kamaszok többnyire nehezen fogadják el a határokat.
– Feszegetik őket, és ez teljesen természetes. Értenünk kell, hogy a gyerekek hétéves korukig a szülői mintát követik, az élethez szükséges alapot ekkor kapják meg. Megtapasztalják a szeretetet, kialakul a kötődés, és megtanulják, hogyan éljék meg az érzelmeiket. Hétéves korukban aztán új szociális környezetbe kerülnek: észlelik, hogy vannak a családon kívül más személyek is, ilyenkor sokszor példaképekké válnak a tanító nénik. Kamaszkorban aztán ehhez hozzájönnek a korosztályon belüli közösségek. Ilyenkor fontos, hogy a gyerek érezze: otthon van egy szilárd bázisa, egy támogató köre. A tudatos szülő tudja, hogy a gyerek előbb-utóbb buliba kéredzkedik majd, esetleg ott szeretne aludni a barátjánál – és most nem párkapcsolatra célzok. (Bár idővel párkapcsolata is lesz, amire szintén nem árt felkészülni.) Ezekben a kérdésekben mindig a megegyezés a fontos. Felejtsük el, hogy autokrata módon kijelentjük: „Nem mész sehova!” vagy „Este tízkor itthon leszel!” Mindez csak ellenállást, lázadást szít. Ugyanígy az sem jó, ha félünk határokat szabni, mert attól tartunk: a gyerekünk kevésbé fog minket szeretni. Egyfajta arany középútra kellene tehát törekedni. Ez persze nagyon érzékeny időszak a szülő számára is, hiszen őt ugyanúgy megviseli a leválási folyamat. Nem egyszer megtörténik például, hogy a kamasz gorombán szól a szülőhöz. Nem célravezető, ha hagyjuk, hogy ezek a beszólások érzelmileg megérintsenek minket. Inkább jelezzük vissza a gyereknek, hogy amit mondott, rosszul esett – és beszélgessünk róla.
– Beszélgetni? Leül a kamasz a szülővel beszélgetni?
– A statisztikák szerint a szülők napi hét percet beszélgetnek a gyerekükkel. Tisztában vagyok vele, hogy egy nagyon kemény világban élünk, ahol a szülők igyekeznek az anyagiakat biztosítani. Beszélgetés nélkül azonban nem létezhet egészséges szülő-gyermek kapcsolat. Ha a kamasz látja, hogy a szülő felnőttként közeledik hozzá, s partnerként tekint rá, idővel ő is megnyílik. Ez persze soha nem egyik napról a másikra történik. Valószínűleg továbbra sem fog mindent elfogadni, de létrejöhet egy konstruktív párbeszéd.
– Ne féljünk attól sem, hogy a gyerek esetleg meglátja: sebezhetőek vagyunk. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy hárítsuk át a gyerekeinkre a problémáinkat. Illetve – ahogy korábban utaltam rá – az sem jó irány, ha mindent megengedünk, csak hogy ne veszítsük el őt. Sajnos eléggé gyakori, hogy az anya átveszi a gyerek feladatait is (legyen szó leckéről vagy házimunkáról). Egy idő után persze kiég, s felteszi magának a kérdést: „Hogy jutottam ide?” Hát úgy, hogy a gyerek nem kapott sem feladatot, sem felelősséget. A felelősségvállalást már egészen kicsi kortól el lehet kezdeni tanítani, kezdve azzal, hogy a csemete rakja el maga után a játékait. Ha ugyanis azt látja, hogy mindig „magától” lesz rend, ez lesz számára a természetes. Sokszor azt tapasztalom, hogy középiskolás gyerekekkel még mindig együtt tanulnak az anyukák, esetleg meg is csinálják helyettük a házi feladatokat. Ezzel óriási hibát követnek el, hiszen a gyerekük így felnőttként fog szenvedni, amikor rájön, hogy a világ nem körülötte forog.
– Ebben a folyamatban segítőként te mit tudsz tenni?
– A coaching magyarul életvezetési tanácsadást jelent, de én nem szeretem ezt a kifejezést. Mi nem tanácsot adunk! Ha új kliens jön hozzám, feltérképezzük, hogy milyen élethelyzetben van. A cél, hogy eljuttassam egy másik élethelyzetbe, ami számára kedvezőbb. Közben elemezzük a körülményeket, és felállítunk egy haditervet, hogy hogyan tudna az alapproblémáján változtatni. A tervet persze csak ő maga tudja véghez vinni! A változás gyakran azért nem valósul meg, mert a felismerést nem követi cselekvés. Ezért jó, ha a klienst egy coach is végigkíséri a folyamaton. Az én munkám gyümölcse az, ha már nincs rám többé szükség.
– A szülőkről már beszéltünk: mi a helyzet a pedagógusokkal? Hiszen ők is napi szinten szembesülnek a kamaszok problémáival.
– Szerencsére már léteznek projektek, amelyek célul tűzték ki, hogy a tanárok is alkalmazzák a coaching szemléletét. Illetve két éve az iskolában hozzám is jártak kamaszok, akikkel olyan témakörökkel foglalkoztunk, mint például a pályaválasztás. „Melyik egyetemre menjek?” „Mi lesz a kapcsolatommal, ha én és a párom különböző városokban tanulunk majd?” Ezek hatalmas dilemmák a kamaszok életében. Vagy ott a tipikus iskolai mumus: a bukás. Sem a szülő, sem a pedagógus nem várhatja el, hogy az ilyesfajta probléma magától oldódjon meg! Addig ugyanis nem fog, amíg nem próbálunk meg ítélkezésmentesen, objektívan ránézni a helyzetre. Osztályfőnökként is azt tapasztalom, hogy a gyerekek viselkedése soha nem véletlen. Ha benézünk a „függöny” mögé, sokszor nagyon mély okokat találunk a problémák hátterében… Persze a pedagógusoknak is megvan a saját kompetenciájuk: komolyabb családi ügyek már nem tartoznak a hatáskörükbe.
„Van, hogy a fiatalok keresnek fel azzal, hogy nem működik a szüleikkel a kommunikáció. Ilyenkor szétszálazzuk, hogy a gyerek miért reagál negatívan a szüleire, miért érzi esetleg úgy, hogy nem szeretik őt.”
– Létezik olyan technika, amelyet a szülők és a pedagógusok is beépíthetnek a kamaszokkal való kommunikációba?
– Eldöntendő kérdések helyett nyitott kérdéseket tegyünk fel. Ne azt kérdezzük, hogy „Ebédeltél?”, hanem hogy „Mi volt az ebéd? Hogy ízlett?”. Ilyenkor a gyerek sokkal nagyobb teret kap, hogy kifejezze a véleményét, s mi is megoszthatjuk vele a saját élményeinket. Persze, a kamasz hangulatát is fontos figyelembe venni: ha úgy jön haza az iskolából, hogy eleve dúl-fúl, nem jó a beszélgetést erőltetni. Inkább hozzuk fel a témát később, azzal az indítással, hogy úgy látjuk, valami bántja. Persze, mondhatja azt is, hogy hagyjuk őt békén, de akár válaszolhat is. A kamaszkor egy türelemjáték a szülő részéről.
– Meg tudnak nyílni a kamaszok a problémáikkal kapcsolatban?
– Határozottan! Örülnek, hogy valaki végre közbevágás nélkül meghallgatja őket. S mert érzik: bármit elmondhatnak! Ehhez ugyanakkor nem kell coachnak lenni: egy szülő vagy pedagógus ugyanúgy képes lehet így kommunikálni. Hozzám a gyerekek mindig bizalommal fordultak, de nekem is végig kellett mennem a saját fejlődési utamon. Annak idején tekintélyelvű pedagógus voltam, hisz még abban a korban nőttem fel, amikor ez volt a természetes. Hamar rájöttem viszont, hogy ez nem vezet jóra. A gyerek akkor tiszteli a pedagógust, ha a pedagógus is tiszteli őt.
– A kamasz-szülő kapcsolatban fontos, hogy a szülő mentálisan rendben legyen. De a kérdés továbbra is fennáll: mit lehet kezdeni egy lázadó kamasszal?
– Nagyszerű dolog, ha eljön a szülő, és elsajátítja a coaching technikákat, ám minden gyerek egyedi. Lehet, hogy ami másnak beválik, arra a mi gyerekünk teljesen másként fog reagálni. Ugyanakkor általános érvényű szabály, hogy soha ne hatalmi pozícióból próbáljunk változást elérni. Ehelyett igyekezzünk türelmesek maradni, s kiérezni, mikor lehet a gyerekünkkel nyíltabban beszélgetni. Az olyan szélsőséges esetekben pedig, amikor a kamasz hetekre elzárkózik a szüleitől, érdemes coachhoz fordulni. (Nekem segítő szakemberként persze kötelességem közölni, ha egy probléma már a pszichológus hatáskörébe tartozik.) Egyébként sok lehetőség van, amellyel megpróbálhatjuk a kamaszt a csigaházából előcsalogatni. Azt szoktam mondani, hogy ami igazán segít, az a szeretet és a humor. Illetve sokszor az a legjobb reakció, ha nincs reakció.
„Ha lányod van, lehetsz te a leglazább, legmenőbb stílusú anya, egy ponton úgyis megkapod, hogy ciki vagy. Ha magadra veszed és megsértődsz, az egy rossz reakció. Ha azonban megérted, hogy oké, „a gyerekem most ebben van”, mindjárt másképp fest majd a szituáció. Fontos, hogy szem előtt tartsuk: mindaz, amit a gyerekünkbe fektettünk egészen kicsi korától, az nem tűnik el a kamaszkorral. A lefektetett alapok idővel visszajönnek majd!”
– Ez mit takar?
– Tételezzük fel: beszélünk a gyerekhez, de ő még a fülhallgatóját sem hajlandó kivenni a füléből. Ilyenkor ahelyett, hogy veszekedni kezdenénk, menjünk ki a szobából, és vegyünk néhány mély levegőt. Miután lenyugodunk, visszamehetünk, és megpróbálhatjuk orvosolni a problémát. Kamaszkorban az agyban is változások mennek végbe: a hormonháztartás felborul, a felelősségvállalás érzete háttérbe szorul. Csúnyán fogalmazva: a gyerek egy kicsit „megbolondul”. Ezért csökken például a kamaszok veszélyérzete is: az adrenalin ilyenkor óriási hajtóerő. Illetve a tinik zöme a szülői közelséget – a puszit, ölelést – is kerüli, ami megint csak egyfajta védekezési mechanizmus.
– Csak ne lenne olyan nehéz ezt kivárni…
– A coachingban win-winnek nevezzük azt a helyzetet, amikor mindkét fél győztesen kerül ki egy szituációból. A cél tehát, hogy a kamaszkorból mindkét fél nyertesként kerüljön ki: a gyerek és a szülő egyaránt. Ennek feltétele, hogy köztük nem lehet harc! Utóbbit pedig úgy lehet elérni, ha partnerként tekintünk a gyerekre, s elfogadjuk, hogy neki is lehet véleménye.
– Sok anyuka azzal büszkélkedik, hogy a lányával egyben barátnők is. Ezt jó dolognak tartod?
– Ha jó egy kapcsolat, az mindig jó. Ha minőségi időt töltenek együtt, esetleg együtt járnak sportolni, shoppingolni vagy moziba, az nagyszerű dolog. Ha viszont az anyuka a magánéleti dolgait – például a férjével vagy a partnerével való viszonyát – a kamasz gyerekével tárgyalja ki, az már tévút. A gyerek nem lehet a szülő lelki szemetesládája! Nem baj, ha barátnőségnek tekintik a kapcsolatukat, de azért figyelni kell az egészséges határokra. Bár a szülő-gyerek kapcsolat nagyon mély, a magánéletnek azért vannak olyan szférái, amelyekbe nem gondolom, hogy a gyereknek bele kell látni – és fordítva.
– Szülőkről beszélünk, de sok esetben ez a szülő csak az anya. Hol vannak az apák?
– Magam is azt tapasztalom, hogy főképp az anyák egyengetik a kamaszok sorsát. Apa sok esetben nincs, vagy csak hétvégenként van. Persze óriási tisztelet a kivételnek – ezt tegyük hozzá! Válás esetén az a legfontosabb, hogy a szülők partnerek maradjanak a nevelésben, és tisztelettel viszonyuljanak egymáshoz. A harcokat és játszmákat minden esetben a gyerekek sínylik meg! Egyedülálló anyák esetében különösen fontos, hogy a hölgyek tudatosítsák: nincsenek egyedül. Lehet, hogy nem a párjuk segít nekik, de biztosan vannak a környezetükben családtagok és barátok, akikre lehet támaszkodni. Csak észre kell venni a lehetőségeket! Illetve szakembertől sem szégyen segítséget kérni, sőt!
– Feltételezem, a Covid-időszak még több megpróbáltatás elé állította a kamaszokat és családjaikat.
– A Covid óta sajnos még több a depressziós felnőtt és kamasz. Olyan esettel is találkoztam, amikor nyilvánvaló volt, hogy a gyerek szenved, de a szülő mégis tagadta. Ha homokba dugjuk a fejünket, azzal nem segítünk! Jó hír ugyanakkor, hogy nálunk is egyre több iskola van, ahol támogató csapat – iskolapszichológus, logopédus, szociális munkás – segíti a diákokat.
„A coachok egyelőre még nincsenek jelen az oktatásban, pedig a coaching módszerével fel lehetne készíteni a gyerekeket a kamaszkor nehézségeire. Szerencsére az oktatásügyi minisztérium projektje tavaly szeptember óta lehetővé teszi, hogy pedagógusokat képezzünk ilyen munkára. A minisztérium által akkreditált innovációs program keretén belül trénerként személyesen adom át a tapasztalatommal együtt a coaching szemléletét a pedagógusoknak.”
– Végezetül: milyen zárógondolatot hagynál itt a szülőknek?
– A szülő életet ad a gyermeknek: természetes, hogy jár neki a tisztelet. Ugyanakkor a szülőnek is tudnia kell, hogyan tisztelje a saját gyermekét – aki nem a tulajdona! A becsmérlés és a bántalmazás nem tisztelet, s nem azért hozzuk a világra a gyerekeinket, hogy a saját hiányállapotainkat betöltsük. Éppen ezért mindig, amikor szülő jön hozzám kezelésre, felteszem neki a kérdést: milyen kapcsolatban áll saját magával? Nem egyszer rég elfojtott, fájdalmas érzések törnek elő ilyenkor, s bizony választ kapunk arra, hogy miért nem működik a kommunikáció a gyerekkel. Mindaddig ugyanis, amíg önértékelési problémái és feldolgozatlan traumái vannak a szülőnek, nehéz egészséges szemlélettel nevelni – hisz jó eséllyel a gyereknek is átadja a negatív sémáit. Jó hír azonban: a 21. században tudjuk, hogy létezik tudatos szülőség, így tudunk ezen segíteni.
– Így válhatunk jobb szülőkké?
– Nem jobbakká: tudatosabbakká. Minden egyes szülő az általa vélt legjobbat teszi abban a pillanatban, amikor teszi. Tehát nincs jogunk azt mondani, hogy mi jobb szülők vagyunk, mint az előttünk lévő generáció. Ők is azt tették, amit tudtak! Annyi a különbség, hogy mi más világban élünk, és van rá lehetőségünk, hogy változzunk, változtassunk.
