A Kukkóniánakis nevezett Csallóköz számos kincset tartogat. Gazdag hagyományai és felbecsülhetetlen értékei sokáig rejtve maradtak. Egy-két generáció elveszett: a gyorsuló világban az öregek nem tudják átadni ősi tudásukat. Elfelejtődnek az apáról fiúra szálló mesterségek, a téli estéken öröklődő történetek. Uniformizálódnak a szokások, és meglazulnak a gyökerek.
A Csallóköz felfedezésére indulunk. Feltárjuk rejtélyeit, meghallgatjuk ősi meséit, hogy újra büszkék merjünk lenni rá! Kísérőnk Nagy Iván etnológus, akivel Kukkónia gazdag hiedelemvilágáról, a titokzatos vízi világot benépesítő tündérekről beszélgettünk.
– Milyen forrásokból, jelenségekből építkezik a csallóközi néphit?
– A népi hiedelemvilág a környezettel harmóniában alakult ki. A régi korok embere magyarázatot keresett a természet jelenségeire, s Kukkónia mocsaras, lápos, ágvizekkel szabdalt, átjárhatatlan vidéke számos megmagyarázhatatlan jelenséggel szolgált. A népetimológia a Csallóköz megnevezését is kiismerhetetlenségére vezette vissza. A hagyomány úgy tarja, hogy veszély esetén az ellenséget becsalták az ingoványos rengetegbe, s a járást nem ismerő, bizony, ott pusztult el. Az Aranykert természeti és útviszonyait őrzi a csallóközi szerencse kifejezés is. Mivel régen a Csallóköz nem egy sziget, hanem a Duna zegzugos, kanyargós ágai által behálózott szigetcsoport volt, az utazónak nagy nehézséget jelentett eljutnia egyik végéből a másikba. Annak az embernek volt csallóközi szerencséje, akit amint átjutott az egyik vízi akadályon, a következő medernél már egy üres ladik vagy komp várta.
A Kukkónia név a baljós tatár időkből maradt ránk, mikor a lápban megbúvók – az unka béka hangját utánozva – kuk-kuk kiáltásokkal üzengettek egymásnak.
– A Csallóközt Aranykertnek is nevezték, mert vizeit aranyhajú tündérek lakták.
– Csodálatos történetek maradtak fenn, melyek mind arról mesélnek, hogy az itt élő tündérek jóindulatú, segítőkész és vidám lények voltak. Ha kellett, segítettek a halászokon, vagy épp kivezették az ingoványból a pásztorok eltévedt állatait. A néphit tőlük származtatta a Duna aranyát is: ha a tündérek fésülködtek, a fésűbe ragadt arany hajszálakat és aranyport a folyóba szórták. A leghíresebb közülük királynőjük, a gyönyörűséges Tündér Ilona volt, aki a Tündértóban lakott, de hattyú képében gyakran úszkált a Duna vizein. A természeti emberek a nádasban gyakran vélték hallani a tündérek énekét. Egyszer azonban egy legény kileste Tündér Ilonát, mikor az fürödni ment. Míg a tünde lubickolt, a legény ellopta a ruháit. Tündér Ilona megharagudott, s tündetársaival együtt elköltözött az Aranykertből. Unokahúga, Rózsika azonban tündérrózsa képében máig köztünk maradt.
– A különféle betegségektől vagy a rontásoktól való félelem meghatározta az itt élők mindennapjait. Kik voltak hivatottak az Aranykertben a gyógyításra?
– A Csallóközben érdekesen keveredik a táltos és a tudós pásztor alakja. A különbség kettejük közt az, hogy a táltos készen kapta a tudást (s csakis akkor maradhatott meg, ha születésének körülményei titokban maradtak), míg a tudós pásztor szerezte. Azonban mindketten jóra, főként gyógyításra használták fel erejüket. Ahhoz, hogy valaki a rendkívüli tudás birtokosa lehessen, különféle próbatételeket kellett kiállnia, vagy pedig jelen kellett lennie, mikor egy másik tudós meghalt. Mivel a pásztor elvonultan, az állataival élt, megfigyelhette azok viselkedését és szokásait. Megfigyelései képessé tették őt mind az állatok, mind az emberek gyógyítására. Emellett csodálatot keltett azzal, ahogy kutyájával és ostorával, sőt, puszta tekintetével uralta a csordát.
Nagy Iván etnológus
– Ezek szerint a csallóközi ember csupa jóindulatú lénnyel népesítette be a világot...
– A hiedelemvilágból nem hiányoztak a boszorkányok sem, akik fekete mágiával foglalkoztak, s rontást küldtek emberre, állatra egyaránt. Boszorkány lehetett nő, de gyakrabban férfi, s csakúgy, mint a tudós pásztor, ő is tanulta a tudományát. A boszorkányoknak voltak különös ismertetőjegyeik, mint az összenőtt szemöldök, de szívesen bújtak állatok bőrébe is. Gyakran jelentek meg kutya, macska, sőt, béka képében is. A garabonciás diákot a boszorkány fiának tartották, aki tudományát szintén az ördögtől szerezte. Szegényen, rongyos ruhában járta a környéket, és kéregetett. Aki segített rajta, enni adott neki, azt megjutalmazta. Visszautasítás esetén azonban pusztító szelet, jégesőt, mennydörgést és mindent elmosó záport kavart. Kinn a határban éjszakánként különös tűz jelent meg, melyet errefelé tüzesembernek neveztek. Ezt az ugráló, táncoló fényt a mocsarak gőzeinek, gázainak meggyulladása okozta, a néphit szerint azonban a tüzesemberek halál utáni büntetésként jelentek meg a földön.
– Szó esett már a duda gyógyító erejéről. Hogyan válhatott valaki dudássá?
– Ma már kevesen tudják, de a csallóköziek voltak a leghíresebb dudások! A duda ősi hangszereink közé tartozik, s jeladásra is használták. A pásztor minden reggel dudaszó kíséretében vonult fel állataival. A tudós pásztorhoz hasonlóan, a dudásnak is feladatokat kellett megoldania. Például be kellett kapnia egy dongót, vagy alá kellett írnia egy könyvet, azaz szövetséget kellett kötnie az ördöggel. Erről mesél egy, Balonyban gyűjtött dudanóta szövege is: Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ott is csak azt fújja, fújja, hogy ő az ördögök ura. A duda a dőrejárások elengedhetetlen kelléke volt, s farsang farkán Csallóköz-szerte három napig tartó dudabálokat tartottak. Erre az eseményre a dudás mindig feldíszítette, sőt, újrabőrözte hangszerét. A dudája tömlőjét gondosan cserzett kutyabőrből készítette. Zeneszerszámára tükröket erősített, hogy azok a rosszat visszaverjék. Ilyen alkalmakkor nem kézzel, hanem lábbal fújtatták a hangszert, s közben a zenész jóféle pálinkát is ivott. Annak gőzét belelehelte dudájába, így fertőtlenítve azt.
A duda mulattató hangszer volt, s a dudanóták szövege, bizony, sok esetben trágár is. De a dudást a templomba is beeresztették, a karácsonyi időszak elengedhetetlen kellékei voltak a dudanóták. A csallóköziek még betlehemezni is dudaszó mellett jártak!
,,Midőn e táj oly gyönyörű volt, hogy arany kertnek nevezteték, sok tündér lakta akkoron, és a nagy Duna szigetei voltak legkedvesb múlató helyeik; más ember ezekhez akkor nem férhetett, ha csak nem valami csodálatos bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvittek magukkal vízi tündérpalotáikba, és szolgálatukba vették, mondhatlan fény és gyönyörűség volt lakaiban, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden, ők maguk árva leányok képében jelentek meg más emberek között, s aki velök jót tett, ezer soron jutalmazták meg. Víz alatti tartományaik messze terjedtek, egész a tengerek alatt nyúltak el. Aki hozzájok jutott, nehéz próbák alá vetették, s ha szilárd hűséget mutatott irántok, elhalmozták kegyeikkel, de ritkán állotta ki sokáig; a hűtlent visszavették bűv móddal a sanyarú életre. Nyomorult pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és soha nem tudta meg, miképp került ki onnét. – Már most nem léteznek idelent többé azok a tündérek. Csillagokba szálltak; ha léteznek is, nem érintkeznek halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak.''
(Karcsay, 1852)
