A válás nem csak a nőknek tud fájdalmas lenni. Ugyanúgy szenvednek az erősebbik nem képviselői is. A férfiak között is vannak családcentrikus, elkötelezett emberek, és nem mindig ők a bűnbakok. Mi, nők is ki tudunk fordulni önmagunkból, el tudják csavarni a fejünket, mi pedig, persze, hagyjuk. Hiszen jólesik a törődés és a rajongás, amit – lehet – otthon épp nem olyan intenzíven kapunk meg. Manapság a problémamegoldások is egyre gyérebbé válnak, és a felgyülemlett problémákat, sértéseket, csalódásokat követően könnyen beüthet a krach. Most a férfiak vallonak őszintén válásukról és a megpróbáltatásokról.
Péter (37) szerint a kapcsolatok az utóbbi időben már gyorsan kifulladnak, valahogy mindenki pótolható. – Addig semmi gond nem volt a házasságunkkal, míg a gyermekünk meg nem született. Vártuk, készültünk az érkezésére, de végül az anyai ösztön nem volt olyan erős. A gyermeket mindketten szerettük, de valahogy nem tudtunk családként működni. Minden rám szakadt a gyermeknevelés körül, gyakran kimaradtam a munkából. El is veszítettem, mert a munkáltató ezt nem tudta tolerálni. A problémáinkat nem tudtunk megbeszélni, egyszerűen nem lehetett. Végül egyikünknek sem volt jó, és úgy döntöttünk, hogy négy év után elválnak útjaink. A válás mindenféle nagy jelenet nélkül zajlott. Lányunkat bármikor láthatom, ebben könnyen megegyeztünk. Megfordult a fejemben, és az elején szerettem volna, ha hozzám kerül, de nagyon sok falba ütköztem, és végül jobbnak láttam, ha feladom. Nálunk a családjogi törvények eléggé nőközpontúak. A női bírák közül is többen elváltak, férfigyűlölők, akik szinte minden esetben a nőnek ítélik a gyereket, és a nőnek adnak igazat, hacsak a nő nem csinált valami óriási hibát. Majd a válás után kis idővel jött az édes bosszú. Exem a következő munkahelyemen is ellehetetlenítette a helyzetemet. Olyan dolgokkal vádolt, amiket el sem követtem. Igazából nem értettem, miért tette, hiszen a családi házat, amelyet közösen vettünk, otthagytam nekik, és a gyerekkel továbbra is tisztességesen törődtem. Igyekeztem támogatni a nevelésben is. Volt nejem valahogy mégsem látta, amit értük tettem a válás után is. Miután a következő munkahelyemet is elveszítettem, eléggé padlót fogtam, lelkileg és anyagilag egyaránt. Időbe telt, míg minden rendeződött. A válás óta eltelt négy év után mára már talán elmondhatom, hogy sínen vagyok. Csak a lányunkkal kapcsolatos kérdésekről kommunikálunk. A volt feleségem már együtt él egy másik férfival, és talán ez hiányzott neki, mert azóta lenyugodott.
Zoli (31) is a frissen elvált férfiak táborát erősíti. Bár nem így tervezte. – Viszonylag fiatalon házasodtunk össze. Mindketten befejeztük a főiskolát, és irány a templom. 25 évesek voltunk, és dúlt közöttünk a szerelem. Két gyerekünk született, jól megvoltunk. Majd a gyermekgondozási szabadság után feleségem visszament dolgozni. Egy nagyobb cégben végzett irodai, asszisztensi munkát. Időközben nekiálltunk kölcsönből építkezni. Vállalkozóként sokat dolgoztam, hogy menjen a cég, illetve a családnak mindent be tudjak biztosítani. Havonta 2-3 alkalommal jártam üzleti utakra, itthon és külföldre egyaránt. Arra viszont mindig ügyeltem, hogy a hétvégéket együtt töltsük. Egyszer, mikor hazajöttem az egyik ilyen útról, nejem eléggé furán, hűvösen, zavarodottan viselkedett velem szemben. Láttam rajta, hogy valami baj van, de nem akarta elmondani. Erősködött, hogy csak nem érzi jól magát. Pár nap múlva viszont kibökte, hogy a munkahelyén összejött az egyik kollégájával, és beleszeretett. Ott álltam ettől a hírtől teljesen leforrázva. Nem tudtam, mitévő legyek. Két gyerekünk van, ott a félig kész ház, és a feleségem bejelenti, hogy másba szerelmes. A sokktól kitörő veszekedés után másnap abban egyeztünk meg, hogy mindketten átgondoljuk a dolgokat, időt hagyunk a másiknak, és pár nap múlva újból nekiülünk megbeszélni. Hajlandó lettem volna megbocsátani, tekintettel a két gyerekünkre és a 12 évnyi együttlétre – már a középiskola végén összejöttünk –, de ő arra jutott, hogy ezt így nem tudja folytatni. Egy héttel később fogta a két gyereket, hazaköltözött a szüleihez, és beadta a válókeresetet. Jelenleg épp a félig kész házat áruljuk. A bíróság tavaly mondta ki a válást. A gyerekeket rendszeresen láthatom, akármikor elvihetem őket. Volt feleségem pedig új életet kezdett a munkatársával.
Iván (35) is megjárta a maga útját, és még nincs vége. Férfi létére jobban kiigazodik a gyerekek körüli dolgokban és problémákban, mint egyes nők. – Hét éve házasodtunk össze, de már négy éve nem élünk együtt. Hivatalosan nem váltuk el, de egyedül nevelem kislányunkat. A házasságunk előtt két évig jártunk együtt, és utána is minden rendben volt. Tudtam, hogy vannak egészségi problémái, de azt, hogy lehet, nem is szülhet, csak az esküvő után közölte. Nagyon el voltam keseredve, mert mindig is nagy családot szerettem volna. Belenyugodtam, és már arról győzködtem a feleségemet, hogy a kockázatos terhesség helyett inkább fogadjunk örökbe. Ő viszont erősködött, hogy nem lesz probléma, pedig az orvos is figyelmeztette őt. A terhesség idején nem volt gond, majd koraszülés volt. A baba egészséges volt, és a feleségemnek se esett baja. Az első hónapokban minden rendben volt, majd valami megváltozott. Feleségem teljesen depressziós lett, nem érdekelte a lányunk, teljesen bezárkózott, elfordult mindenkitől. Kis idő elteltével hazaköltözött a szüleihez. Teljesen kétségbeestem, hogy most mi lesz, mit tudok kezdeni egy pár hónapos csecsemővel. Utánamentem, győzködtem, próbáltam orvoshoz vinni, de semmilyen segítséget nem fogadott el. Ráadásul a szülei is ferde szemmel néztek rám, hogy bizonyára én tehetek a kialakult helyzetről. Még szerencse, hogy a szüleim ugyanabban a városban laknak, így sokat segítettek a baba körül. Az édesanyja az első évben nagyon keveset látogatta, illetve vitte el magához. Ezt követően valamit javult a helyzet, de a lányom igazából hozzám és a szüleimhez ragaszkodik. A válókeresetet egyelőre nem adtam be, félek, hogy a gyereket elveszik tőlem. Miután átvészeltük a kezdeti nehézségeket, kialakult egyfajta életritmusunk, és ha csak hétvégi apuka lehetnék, nem tudom, mihez kezdenék.
Ando Krisztina
