Decemberben most is képes vagyok a „majd januárban”-jelszóval hitegetni magam. „Majd januárban összeírom a listát.” „Majd januárban elkészítem a műsortervet.” Aztán ott ülök 1-jén az ágyam szélén szétesve, s még a zoknim párját sem találom, nemhogy világmegváltó terveket szövögessek…
Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint 80 napja nem ittam egy korty alkoholt sem. Döntésem hátterében nem a hirtelen jött megvilágosodás áll, s nem is álltam be az alkoholt ellenzők táborába. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az ital többet vesz el tőlem, mint amennyit ad.
„Hát ez meg mi a fene volt?” – hüledeztem kidülledt szemekkel a Netflix előtt. 2019 szeptemberét írtunk: emlékszem, aznap laza szórakozás reményében ültem le a képernyő elé, ám amit ott láttam, az sokkolt.
Tegnap éjjel boldogan száguldottam az autópályán a schwechati reptér felé, a lányom jelezte érkezését. Közben elgondolkodtam arról, amiről ez az írás is szól, vagyis hogyan neveltem fel a fiaimat. Jobban mondva: hogyan sikerült felnevelnem három fiút az egy szem lányom mellett?
Szükség van-e vallásra egy olyan korban, amikor minden tudás elfér a zsebünkben? S vajon szükség van-e Istenre egy olyan világban, ahol lassan mi, emberek félistenek módjára élünk?
Miközben egyre több helyen kacérkodnak a négynapos munkahét gondolatával, sokan a szabadidejükben is megállás nélkül robotolnak, s hirdetik a kemény munka mindenhatóságát, mígnem teljesen kiégnek. Valóban ez lenne a boldog és sikeres élet titka?
A címadó mondat egy öntelt és nagyképű kijelentésnek tűnhet, ám valójában egy nagyszerű felismerés, amely egyszerre bontja le a tehetség és a zsenialitás mítoszát, illetve ösztönöz az alkotásra. Most saját tapasztalataimon keresztül igyekszem megtalálni a választ kérdésre: számít-e a tehetség?
"Van a karácsonyban valami, ami újra meg újra visszaröpít magunkhoz, az emlékeinkhez, vágyainkhoz, egész gyermeki lényünkhöz, amellyel még mindig tágra nyílt szemmel, ámuldozva várjuk a csodát a titokzatos ajtó mögött."