Igazság szerint a kertvárosi nők „saját jogon” kevéshez juthatnak hozzá – minden jóhoz, ami érheti őket, szükséges a férj jelenléte, beleegyezése, neve, státusza, pénze.
Mindenünk megvan, mégsem vagyunk boldogok... Vajon miért?
(© Getty Images)
„Miért elégedetlen a feleségem? Mindene megvan, az is, amiről más csak álmodik. Vettem egy szép házat, csodás hófehér verandával (szebb, mint a filmekben!), van két virgonc gyerekünk, és van bébiszitterünk is, aki kitakarít, és megsétáltatja a kutyát. Van egy szép kertünk, amelyet a kedve szerint rendezgethet. A szekrénye tele van ruhával, és mégis folyton nyafog és nyafog. Csak mérgesít. Majd fogok magamnak egy fiatal dögös csajt, odaadom neki a tizedét annak, amit a feleségem megkapott, és imádni fog haláláig.”
Így hangzik egy jól szituált férj mérges monológja. És hogyan folytatódik? „És ki tehet arról, hogy a nők elégedetlenek? A feministák! Azok hiszik azt, hogy ha több nő fog politizálni, ha a nők fogják uralni a világot, vége lesz minden háborúnak, és élünk majd, mint egykor a paradicsomban. Biztosan van benne valami, hisz a háborúkat a sok fölös tesztoszteron okozza, abból pedig a férfiaknak van sok (lásd az arabokat) – de akkor is... A nő maradjon a helyén, és kussoljon! Ez a világ rendje.”
Érdekes, hogy mikor a férfiak ilyenformán panaszkodnak, a nők hallgatnak, néha még bólogatnak is, nehogy egy kalap alá vegyék őket azokkal a fura nőcikkel, akikről a szó folyik. Vagy kijelentik, hogy nekik is ellenszenvesek a feministák, mert „a pasik ellen harcolnak”.
Az elegáns estélyen fél óra elteltével, amikor a társaság szétoszlik – vagyis feloszlik nőkre és pasikra –, a fiatal, jól ápolt nők (látszatra cicababák), akik a tehetős pasikhoz tartoznak, elmondják a saját verziójukat. Mintha a 20. század második felének Amerikájából jöttek volna...
Ezek a mai boldog nők olyan történeteket mesélnek, amelyeket Betty Friedan amerikai írónő is besorolhatott volna a The Feminine Mystique című könyvébe. A könyv 1963-ban jelent meg Amerikában, és a kertvárosi nők bibliájává vált. (Vagyis azon nők bibliájává, akik a kertvárosokban éltek, nem dolgoztak, bár volt diplomájuk: „csak” gyerekeket neveltek, és háztartást vezettek, és mindettől nagyon-nagyon frusztráltak voltak.) Friedan arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a választójog és az egyetemi végzettség magában még nem elégíti ki a nők ambícióit. A feministák egészen addig éppen ezekért az alapvető jogokért harcoltak: hogy a nők is választhassanak, és megnyissák az egyetemek kapuit a nők előtt.
Kiderült azonban, hogy a nő nem csupán tanulni és okosodni akar, dolgozni is szeretne – munkát akar vállalni, mert ő is bizonyítani akar kinn az életben. A főzőkanál és a pelenkázás (sajnos) nem elégíti ki a nők többségének ambícióit. Ez ma már evidencia a nőket érintő minden témában. Az ötvenes évek Amerikájában azonban ez a felvetés még forradalminak számított! A nő aktivitása az esküvő után csupán a háztartás vezetésére és a gyerekek nevelésére korlátozódott.
Az amerikai Betty Friedan nevet is adott a szép, kertes házakban lakó feleségeknek. Ők a „zöld feleségek”. S könyvével elindította a feminizmus második hullámát! Ebben a hullámban a feministák azért küzdöttek, hogy végre a nő is kiléphessen a munkaerőpiacra. Mert jogilag egyenrangú volt ugyan a férfi és a nő, de a nő még be volt zárva az aranykalitkába (vagyis a magánszférába).
Friedannak jó szeme volt, és észrevette, hogy éppen a jól szituált háztartásokban élő nők a legelégedetlenebbek. S éppen azért, mert más vágyaik is vannak, mint jó feleségnek lenni! A férjek (és a társadalom) azonban a „saját karrier” lehetőségét megtagadja tőlük, mint olyan valamit, ami nem illik egy nőhöz. Ezeknek a gazdag, előkelő környéken, pompás házakban lakó okos feleségeknek – a kapitalizmus beköszöntével nálunk is megjelenik ez a nőtípus! – csak az a dolguk, hogy sikeres férjük mellett szüntelen csodálják az elektromos háztartási gépeket, a kacsalábon forgó házikót, a feszített víztükrű fürdőmedencét...
Mindezekre a férj kereste meg a pénzt, és ő is építtette meg őket, mint ahogy idilli életük kereteit is a férj álmodta és teremtette meg. Ők benne: a díszletek. A férj pénze hozzásegíti a kertvárosi feleségeket ahhoz, hogy mintaszerű feleség és gazdaasszony váljék belőlük. Mégsem boldogok és elégedettek, sőt, örökösen feszültek, mert más dolguk sincs, mint örökösen várni. (Arra, hogy valami történik, várni a férjre – és a partikra és fogadásokra, amelyeken „jelenésük” van. A partikon, persze, saját jogon nem jelenhetnek meg, csak mint a férj tetszetős tartozékai, tehát a szórakozáshoz is csak a férj által juthatnak hozzá.) Igazság szerint saját jogon nem sok mindenhez juthatnak hozzá. Minden jóhoz, ami érheti őket, szükséges a férj jelenléte, beleegyezése, neve, státusza, pénze.
Emlékeznek még Gabira a Lila Akác közből (Született feleségek), aki – szegény – az első évadban annyira unatkozott gazdag üres életében, üres fejével, hogy kikezdett a kertészfiúval... Ő is tipikus kertvárosi feleség volt, aki – modellkarrierje leáldozván – nem tudta megvalósítani önmagát, így aztán maradt neki a hancúr a kertésszel...
Hazai viszonylatban a sikeres férjek feleségének története a következő: „Reggel elszállítom a gyerekeket az óvodába és az iskolába. Utána otthon összerakodok, kiadom a takarítónőnek a munkát, vagy fodrászhoz, kozmetikushoz megyek. Pár óra múlva ismét útra kelek, és elszállítom a gyerekeket a szakkörökre, az uszodába, az edzésre. Közben általában telefonál a férjem, hogy este vendégeink lesznek, úgyhogy a mosoly egy percre sem tűnhet el az arcomról. Épp ellenkezőleg. Új make-upot kell készítenem, és gondoskodnom kell arról, hogy az esti vacsorához a legjobb kajákat adjuk (ezért felhívok egy cateringes céget). A catering megérkezik, hozza a saját tányérjait, evőeszközeit, csillogósra törölgetett poharait, hozza a megrakott tálakat, a különböző szendvicseket... Én pedig mosolygok és mosolygok... Holott a cipő szorítja a lábamat. Elmélázom azon, milyen jó is volt, amikor az édesanyámmal saját kezűleg készítettük a kemény tojásos-paradicsomos kenyereket, és papírból csavart tölcsérrel töltöttük meg a leveles tésztából sütött habrolnikat... ”
„Nagyon szép lány voltam, nyelveket tanultam, s arról ábrándoztam, hogy szinkrontolmács leszek. Ma négy gyerekünk van, én pedig egy megfáradt és boldogtalan feleség vagyok, aki szüntelenül a kilóival küszködik. A férjem szerint csak az anya nevelheti jól a gyerekeket, ezért a „bébicsősz” csak akkor jön, mikor jelenésünk van. A szüntelen ugrálásban már nagyon kimerültem. Mindig csak adok és adok, soha nem én vagyok a fontos, hanem a gyerekek, a lakás, a barátok... Belefáradtam. Én nem akartam négy gyereket, de a férjem mániája, hogy nem halhat ki a nemzet, és nekünk, tehetőseknek kell példát statuálni. Melléálltam, mert szerettem, de én is gondolkodó ember vagyok, és szeretném már végre kicsit a saját életemet is élni. De nem lehet, nem tudok váltani. Mosolygok kívülre, de belül fájok. Az évek során nagyon elbizonytalanodtam, és irtóra irigylem az egyetemi osztálytársaimat, akik küszködnek ugyan, de a saját életüket élik...”
No de! A feketeleves, amit a gazdag kertvárosi nők szürcsölgetnek, s amelyről annak idején Betty Friedan írt, hozzánk is megérkezett. Jó ez? Rossz ez? Attól függ, melyik oldalról nézzük. Meg hogy nekünk magunknak mennyi pénzünk jut a háztartásra. A kertvárosi nők úgy érzik magukat, mintha aranykalitkában élnének, és titkon arra vágynak, hogy megvalósíthassák a saját céljaikat ... (Bizony csak titkon, mert már nem bíznak magukban, abban, hogy a férj nélkül bármire is képesek lennének, hogy ők maguk is vihetnék valamire.) Sokszor megfogalmazni sem tudják, mi nem tetszik nekik, mitől boldogtalanok...
A jól kereső férjek pedig, akik a „családjukért dolgoznak”, azért frusztráltak, mert ők sem hülyék: látják, hogy a feleségük boldogtalan, mikor pedig mindent bebiztosítottak számukra. Sőt, nem ritka, hogy a feleség megutálja a férjét, mert úgy érzi, ő az oka annak, hogy a vörös diplomájával őbelőle bezzeg nem lett semmi, s évek óta otthon rostokol – s hálából pokollá teszi a férj életét.
Az amerikai Betty Friedan nevet is adott a szép, kertes házakban lakó feleségeknek. Ők a „zöld feleségek”. S könyvével a hatvanas évek Amerikájában elindította a feminizmus második hullámát! Ebben a hullámban a feministák azért küzdöttek, hogy végre a nő is kiléphessen a munkaerőpiacra. Mert jogilag egyenrangú volt ugyan a férfi és a nő, de a nő még be volt zárva az aranykalitkába (vagyis a magánszférába). A férfi továbbra is „közéleti” ember volt – abban az értelemben, hogy a közéletben érvényesült, és a köz elismerte az érdemeit.
A nő továbbra is „magánéleti” ember volt, azaz egy másik világban mozgott, egy szűk privát szférában, s nem abban a nagyvilágiban, amelyikben a férje. Mivel jelenleg az emberek sokkal tovább élnek, mint a múlt században, a mai kertvárosi feleségek frusztrációja is jóval hosszabb ideig tart.
Persze a férjeké is. A férfi úgy érzi, túl sokat ad, a nő pedig úgy érzi, hogy sok mindent kap ugyan, de elismerést keveset. Néha előfordul, hogy szerepet cserélnek. Közben teljesen mindegy, hogy ezek a szomorú történetek hol játszódnak, Long Islandon, New Yorkban vagy nálunk. Pazar ház, tágas, reprezentatív hall az érkezőknek, hogy éreztesse a család anyagi helyzetét, az emeleten viszonylag kis hálószobák, mindegyikben televízió és számítógép. Amikor a vendégek távoznak, a házaspár egymásra mosolyog, esetleg mondanak is pár szót. „Ma sűrű volt a programom – mondja a férfi – , megyek a szobámba.” A feleség így válaszol: „Nem untatlak azzal, hogy fáradt vagyok. Végigcsináltam a vendégséget, alig állok a lábamon, beszélni sincs kedvem.” Amire szükségük van, mindent megtalálnak a szobájukban. Behúzzák maguk mögött az ajtót, és végre jól érzik magukat. Valóban jól érzik magukat?
Megint leemelhetnénk a könyvespolcról valamelyik átkozott feminista szerző könyvét. Mondjuk, Jean-Paul Sartre élettársa, Simone de Beauvoir legfontosabb könyvét, A második nemet.
Ebben többek között a múlt század első felében élt, relatíve gazdag nyugat-európai nők helyzetéről is ír. Akkor mindent – mi a helyes, és mi nem, mit várunk az embertől, mit fogadjunk el, mit ítéljünk el – egyetlen valakitől, az „első nem” képviselőjétől, azaz a férfitól vonatkoztattak. A sikeres nő elsősorban a férfinak akart tetszeni, csak neki akart megfelelni. A nő mindig csak a második helyen állt, saját helyzete és megítélése a férje társadalmi helyzetétől és megítélésétől függött. Ő volt a doktor úr felesége, a professzor úr felesége, a gyártulajdonos felesége... És ezt teljesen komolyan gondolta mindenki.
A nő személyisége mintha nem is létezett volna, saját jogán szinte semmire sem volt joga... A korabeli írónőknek, akik leírták ezt a jelenséget, nem a felbujtás volt a szándékuk. Műveikben csupán rávilágítottak erre a tényre, és nevet adtak annak, amit láttak, hogy mások is lássák ugyanezt. Ellenlábasaik, férfiak és nők is, harcos feministáknak kezdték nevezni őket, akik szétbomlasztják a férfi és a nő hagyományok által megszentelt ősi kötelékét. Nyugaton már a hatvanas-hetvenes években is beszéltek és írtak erről.
Egyesek women’s liberation-nek nevezték a jelenséget, mások a feminizmus harmadik hullámának. Ezeknek a nézeteknek mindenesetre megvoltak az ellenzőik és támogatóik is a szembeszállás és egyetértés finoman differenciáló skáláján.
Nálunk akkoriban egészen más volt a helyzet. A hivatalos kommunista ideológia elvetette a feminizmust, burzsoá áltudománynak bélyegezte, amelyik ellentéteket szít a férfiak és nők között, és akadályozza a munkásosztály végső győzelmét. Akkortájt más gondjaink voltak: mindenkinek, a nőknek is kötelezően dolgoznia kellett, a család nem tudott megélni egyetlen keresetből; a fiatalok közös háztartásban éltek a szüleikkel, sokszor még a nagyszülőkkel is; sok asszony két műszakban dolgozott, és meg kellett oldania a nagy kérdést, hogyan egyeztesse össze a munkát a háztartással, hogyan szerezze be az élelmiszereket, a gyerekeknek a cipőt, hogyan jusson hozzá az akkor divatos, NDK-ból hozott függönyökhöz stb.
A legtöbb nő nem pazar villanegyedekben lakott. Tájainkon mostanában jelennek meg azok a problémák, amelyek már a hatvanas évek végén jellemezték a nyugat-európai és USA-beli jómódú családokat. Az új helyzet új vagy inkább más konfliktusokat termel, mint amilyenekkel szüleink és nagyszüleink küszködtek.
A mai frusztrált fiatal nők hiába fordulnak az anyjukhoz tanácsot kérve. Azt a választ kapják, hogy nem értik, mit akarnak, hisz mindenük megvan... Meg hogy becsüljék meg azt, amijük van. Meg hogy a férjnek van igaza, aki azt mondja, hogy elege van a hálátlan feleségéből... Egyvalamiben valamennyien egyetértenek: mindenért a feministák felelősek. Ha nem firkálnának össze mindenféle ostobaságot, mindenki elégedett lenne.
Igaz ez? Nem igaz. Nem Émile Zola hozta létre a szegénységet Franciaországban, amikor száz évvel ezelőtt regényt írt a Párizs külvárosában tengődő munkásnők nyomorúságos helyzetéről. Nem a feminista írónők tehetnek a mai frusztrált nők elégedetlenségéről. Csupán leírnak egy jelenséget. Diagnosztizálnak, és nevet adnak a betegségnek. A diagnózis nem szünteti meg a lázat, de egy lépéssel közelebb visz a megoldáshoz... Ahhoz, hogy a nő saját jogon is létezzék. Ne csak a gyerekei és a férje jogán! Szebben kifejezve: legyen neki is sorsa. Ne csak a férje és gyerekei sorsát cipelje.
