Szempontok, amelyeket a szülés előttálló kismamáknak jó észben tartani.
Öt fontos kérdést tehetünk fel a szülésnél: mi a beavatkozás oka, mik a kockázatok, mik a következmények, van-e más lehetőség is, illetve mi történik, ha kicsit várunk?
A szüléselőhívás sokszor barbárság. Ha nincs veszély, akkor nem indokolt, akkor nincs szükség oxitocinra, mert csak beleavatkozik a szülés dinamikájába. A baba jobban tudja, hogy mikor felkészült már a világrajövetelre.
„Akkor vágunk, anyuka! Várjon, bekötünk egy kis oxitocint!” Ezek mindennapos kijelentő mondatok a kórház részéről. S nem arról van szó, ahogy az anyuka jobban tudja, mint az orvos – dehogy tudja jobban! Csak éppen róla van szó, hiszen ő szül. A hasba könyöklést, a kézzel tágítást vagy az akaratunk elleni hanyatt fektetést pedig soha nem az életveszély miatt alkalmazzák. A szülés egy biológiai norma, s nem mindig arról szól, hogy meg kell menteni az anyát és a babát.
Ha a baba vagy az anya életéről van szó, akkor egyik orvos se fog engedélyt kérni vagy bájcsevegni, ezt elhihetjük. Csak betolnak bennünket a műtőbe...
Mindenki siet: hibák
Lehet, hogy az orvos siet, s azért „nyomatja” ész nélkül az oxitocint. Az anyát ma sokszor nem is kérdezik... A szintetikus oxitocin a méhre hat, az összehúzódások gyorsabbak lesznek tőle. Ám sokszor csak végighajszolja a babát azon az úton, amire még nincs felkészülve. Ezért ma már a WHO sem ajánlja az oxitocin rutinszerű adagolását. Ma az anyukák orvost fogadnak, hogy minden flottul menjen, ám ennek is van hátulütője.
A fogadott orvos siet, mert nem akar órákig várakozni, nem akar éjjel, esetleg hétvégén dolgozni. (A régi gyakorlat, mikor az egyik műszak átadta a másik műszaknak az anyukát, azt jelentette, hogy nem siettették a babát, kivárták a vajúdási időt.) Sok olyan ismerősöm van, akinél – mint ahogy nálam is – szüléselőhívást kezdeményeztek. Valószínűleg az én hibám is volt, mert nagyon ragaszkodtam a fogadott orvosomhoz, ő pedig a saját igényeihez és rutinjához „igazította” a szülésem időpontját. Ne legyen rutin!
Gátmetszés
A gátmetszés egy aprónak mondott sebészeti beavatkozás, amely során közvetlenül a baba fejének kiemelkedése előtt vágást ejtenek a gáton. Írországban találták fel 1742-ben, a nehéz szülések megkönnyítésére. Úgy gondolták, hogy így az anyánál megelőzhetik az inkontinenciát (akarattól független vizeletvesztést) és a gátrepedést. Az újszülötteknél pedig automatikusan csökken majd a szülési sérülések száma. A későbbi kutatások viszont nem ezt támasztották alá. Az újszülöttek zöme gátmetszés nélkül is simán áthalad a szülőcsatornán, és még egy hosszan tartó kitolási szakasz sem okoz náluk fejsérülést.
Szülészeink számára a gátmetszés hosszú ideig rutineljárásnak számított. Ma viszont az ajánlások már ellene vannak, hogy rutinszerűen alkalmazzák mindenkinél. A gátmetszés abban az esetben indokolt, amikor a gyerek nagy, s így tágabb kijáratra van szüksége, vagy ha fogós, vákuumos szülést kell végrehajtani – esetleg mikor a baba válla elakad szülés közben a szülőcsatornában. Ha tehetjük, beszéljük meg a kérdést az orvosunkkal.
Indokolt esetben szükség lehet gátmetszésre: a végső döntést úgyis a szülőszobán fogja meghozni az orvos. S a döntés során mindig a két főszereplő (a baba és a mama) egészsége és jóléte a fő szempont.
A Napkirály óta – ki találta ki a hanyatt fekvést?
A történészek szerint a Napkirály, XIV. Lajos fétiséhez köthető a hanyatt fekvő szülési póz. Összesen 22 gyermeke született, ő pedig szerette meglesni a szüléseket. Akkoriban a nők székben szültek, ő pedig nem akart a padlón leselkedni, mint a bábák, ezért a szeretőit hanyatt fektették szülés közben. A tudomány mai állása szerint egyébként a legjobb szülési pozíciók a négykézláb, a guggolva vagy a félig térdelve történő kitolási szakasz.
