Néha nem értjük: mit akar velünk a Sors. Van, akihez útitársul szegődik a szerencse, és szinte minden sikerül neki, másokra csapásokat mér. Saját sorsa elől senki sem menekülhet, abban kell megtalálnunk a boldogságot. Még akkor is, ha nehéz.
Ezt mondja riportalanyunk, a perbetei, 38 éves Šipoš Hédi. 2003 februárjában elveszítette akkor még egyetlen fiacskáját. Majdnem pontosan tíz évvel később, 2013 februárjában elveszítette szeretett férjét. Egyedül maradt két gyermekével... Közben az édesapját is eltemette. Mindhárman rákban haltak meg. Hédi mégsem adja fel. Melegség, alázat és érzékenység árad belőle, szája szélén ott bujkál a mosoly. Vajon honnan fakad ez a belső erő? Megtudhatják, ha elolvassák Hédi történetét.
– Minden 20 éve kezdődött, egy falusi bálban – meséli. – Hatalmas társasággal szórakoztam, ő pedig akkor szerelt le. Nem szólt semmit, föl se kért táncolni, csak figyelt: kikkel barátkozom, hogyan viselkedem. Úgy hiszem, kiválasztott magának. Tett is egy megjegyzést a legjobb barátjának: „Látod azt a lányt? Ő lesz az én feleségem!” A barátja nagyot nevetett: na persze, biztos! Jani mindenestre nem vette tréfára a dolgot, attól kezdve kitartóan ostromolt. Én pedig minduntalan visszautasítottam, mert fejembe vettem, hogy nem fogok falubelivel járni. Végül engedtem: az egyik bálon elmentünk sétálni. Emlékszem, egyetlen utca kivételével az egész faluban lekapcsolták a világítást. Pont, mikor a kivilágított utcába értünk, váratlanul elkapta a derekamat, és megcsókolt... Én elveszítettem a lábam alól a talajt. Hát, így kezdődött. 1993-ban.
– Mindketten falusiak voltunk, családjaink a fóliázásból éltek. Nem volt idegen tőlem se a paprikatermesztés. Ahogy viszont az ő apukája foglalkozott a paprikával: az más volt. Nagyon más. Ő nemesített is. Kifejlesztett egy új fajtát, amelynek az Anthea nevet adta. Ez egy folyton növő (nyár végére 2 méter magas), világoszöld színű, pirosra érő, vastag falú, csípős paprika. 13 évig tartott, mire beiktatták az új fajtát. Mára az apósom ismert szaktekintély. Az én férjem ebben nőtt föl. Ez volt a szenvedélye és a hivatása egyszerre. Ha éppen nem velem volt, akkor a fóliában dolgozott, vagy újabb fajták kikísérletezésén törte a fejét. Mire összeházasodtunk – két év együttjárás után –, ők már több kiállítást rendeztek a saját kertjükben, amelyre egész Szlovákiából érkeztek termelők. (Azóta összesen tizenhárom bemutatót tartottak.) Öt-hatszáz ember fordult meg az udvarukon! Jani szívesen tanítgatott, és én szívesen tanultam.
Végül sikeres családi vállalkozássá nőttük ki magunkat, amelyben együtt dolgoztunk a férjem szüleivel. A férjem volt a vezető. Mindenhová magával vitt: a tárgyalásokra, a termelői gyűlésekre. Mindez később nagy hasznomra vált. Mintha Jani mindenre felkészített volna...
– De ne ugorjunk ennyire előre. Még mással voltam elfoglalva: egy évvel az esküvőnk után megszületett kisfiunk. Rendkívül okos gyermek volt. 2 éves korában ismerte a betűket, 4 éves korában írt, folyékonyan olvasott. 5 évesen adtuk iskolába, ahol kiemelkedő eredményeket ért el. Büszkeséggel tekintettünk a mi kis szemünk fényére. Annyira boldog család voltunk! Mindenünk megvolt, amiről más csak álmodozik. Egyszer éppen a paprikát válogattuk az udvaron, amikor arra lettünk figyelmesek, milyen furcsán lépeget a fiunk: az egyik lábát kifelé fordítja. Azt hittük, talán meghúzódott neki, vagy valami ilyesmi. Aztán egyik vizsgálat jött a másik után, és hamarosan megtudtuk: a mi édes, aranyos fiacskánknak agydaganata van. A rák az agytörzset támadta meg, onnan terjedt szét...
– Esély sem volt a gyógyulásra, hiszen oda még egy tűt se lehet beszúrni. A következő nyolc hónapot senkinek sem kívánom. A pozsonyi Kramáre kórházba, majd a komáromi kórház gyerekosztályára kerültünk. Összesen öt hónapot töltöttünk kórházban. Egyetlen percre sem hagytuk egyedül gyermekünket. Pozsonyban helyhiány miatt csak egy széket kaptunk, ezen aludtunk váltakozva. (Komáromban már ágyunk is volt.) Csövek lógtak ki a fiunk testéből, éber kómába került. Az vigasztalt bennünket, hogy nem szenved annyit. Borzasztó dolgokat hallottunk-láttunk. Fájdalom, sikítás, és éjszakánként egyetlen nővérke arra a sok-sok szenvedő kicsire. 2003. február 22-én hajnalban váratlanul felébredt a kómából, és magához szólított bennünket. Tudtuk, mi következik... Karjainkba vettük, és úgy aludt el örökre, szép csendesen. Eleinte azt hittem, természetes, hogy a férjem mindvégig mellettünk áll. A nővérkék hívták fel a figyelmemet: nemhogy az apák, de még az anyák sem maradnak végig ott a gyerekükkel. Nem bírják elviselni a beteg gyermek látványát. Mi együtt voltunk a jóban és a rosszban is. Én voltam a gyengébb, ő pedig az erősebb, aki tartott minket...
– Sosem beszéltünk a történtekről. Egyszerűen nem volt mikor. Amíg kórházban voltunk, a férjem szülei vezették a vállalkozást. Ez egy olyan szakma, ahol nincs leállás. Így hát letöröltem a könnyeimet, és beálltam a pult mögé. Nem láttam a veszélyt. Ha az ember elnyomja a fájdalmat, az előbb-utóbb utat tör magának... Néhány hét múlva azon kaptam magam, hogy nem kapok levegőt. A szívem összevissza kalapált, és olyan félelem tört rám, hogy moccanni sem bírtam. Pánikbeteg lettem. Gyógyszereket szedtem, szerencsére nem sokáig.
– Tavasszal egy baráti házaspárral kirándulni mentünk az Alacsony-Tátrába. Az asszony pszichológiát tanított, és a séták alatt „kezelésbe vett”. Elmondta: a nő küldetése az, hogy anya legyen. Nem mindenkinek adatik meg, de ha nekem már egyszer sikerült, újra teherbe eshetek. A kisfiamat soha senki nem pótolhatja, mégis jót tenne, ha ismét áldott állapotba kerülnék. Próbáljuk meg! – biztatott. Csakhogy én rettegtem attól, hogy a második gyermekünk is beteg lesz. Ezért levelet írtam a mányai dr. Eugen Jonášnak, aki a születési adatokból ki tudja olvasni, mikor kell megfogannia az utódnak ahhoz, hogy életképes legyen. Jonáš doktor fogadott minket, és hamarosan, a nyár végén már teherbe is estem.
– Új mederbe terelődött az életünk. Eszembe se jutott, hogy a férjem esetleg máshol tart, hogy nem képes feldolgozni kisfiunk elvesztését. Mert egy férfi mindig a munkájába temetkezik, ez az ő kapaszkodója... Hamarosan megszületett az első, majd négy év múlva a második kisfiunk. (Megfogadtuk, hogy gyermekünket nem hagyjuk testvér nélkül. Nem szeretnénk ismét árva szülők lenni.) Boldog voltam, ugyanakkor fáradt. Mivel a férjem éjt nappallá téve dolgozott, egyedül voltam a gyerekekre, egyedül tartottam rendben a házat. Maradék időmet a vállalkozásunkra fordítottam, felvettem a rendeléseket (magokat, palántákat és termést is árulunk), segítettem a fóliában is. Elsajátítottam ezt-azt a nemesítés tudományából.
– Addigra Jani már komoly sikereket ért el. A szenvedély meghozta gyümölcsét: hatféle paprikát nemesített ki! Ezek közül négyet elismertek, kettő megmaradt kísérleti fázisban. Az Amaryll nevű paprika lila színű, de pirosra érik, édes ízű. A Heidi rólam kapta a nevét – édes, sárga színű, és szintén pirosra érik. A Johnt, amely az Antheára emlékeztető, de hosszabb, vékonyabb falú, és nem annyira csípős, magáról nevezte el. A Lonet pedig sárga színű, és narancssárgára érik.
Ekkora már könyvet is kiadott, szaktanácsadással foglalkozott. Kiterjedt vásárlói körrel rendelkeztünk. A férjemet, aki ismerte, tisztelte. Jó ember volt, rendkívüli kisugárzással...
– Úgy két éve kezdett el köhögni. Ráadásul az arca, amelyet mindig egészséges pír borított, beszürkült. Rászedtük, hogy menjen el orvoshoz. (Jani sose volt beteg, még náthás se, a cigarettát pedig messze elkerülte. Fóliáink közelében a munkásainknak sem volt szabad dohányozni, ugyanis létezik egy csúnya paprikabetegség, ami a dohánytól terjed át a növényekre.) Tavaly augusztus elején a tüdőorvos kivizsgálta, és azt mondta, tiszta a tüdeje. Augusztus végén, az egyik kiállításon az én energikus férjem nem volt képes lábra állni. Újabb kivizsgálások következtek. Mi már tudtuk, hogy ezek hogyan zajlanak, négy éve az édesapám is meghalt melanómában. Egyszóval, mielőtt még bármit közöltek volna, ő már tudta... Otthon, a konyhában hátulról átkarolta a vállam, és azt mondta: „A legszörnyűbb dolog történik velünk. Azt hiszem, nekem is rákom van.” Egész testemben reszketni kezdtem. Még napokig nem tudtam lábra állni, az egész testem fájt... Éppen tíz éve volt, hogy a fiunknál megállapították a betegséget. Először a fiam, aztán az apám, és most a férjem is...
– Hamarosan megérkeztek az eredmények: tüdőrákja van. Méghozzá már áttétes, műteni nem lehet. Jani talán sosem tudta feldolgozni gyermekünk halálát. Ő, aki mindig mindenért megharcolt, az első percben feladta a küzdelmet. Úgy érezte, nincs esélye. A betegség néhány hónap alatt felőrölte. Az a bizonyos pszichológus asszony, aki annak idején segített, most is ellátott tanácsokkal. Túléltem... A fentiek egyszer adnak, másszor elvesznek. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, és hogy az élet senkire se ró nagyobb terhet, mint amennyit el bír viselni. És nekem feladataim vannak: fel kell nevelnem a gyermekeimet. Folytatni kell, amit a férjem elkezdett. Nemcsak azért, mert ebből élünk, hanem azért is, mert szeretném, ha legalább ennyi megmaradna belőle a fiaim és mindenki számára.
– Nem akarom, hogy feledésbe merüljön a neve. Ezért most az apósommal és az egész családdal karöltve támogatjuk egymást – a gyászban és a munkában is. Igyekszünk nélküle is helyt állni. A paprika élő valami, és úgy érzem, benne él tovább a férjem lelke. Igen, volt, amikor dühöt éreztem. Miért pont velem történt mindez?! De felül kell kerekedni a dühön, és újra meg kell keresni a saját boldogságunk útját. Mert a boldogság soha nem külső körülmények kérdése – azt a saját lelkünkben kell megtalálni. Senki nem tudhatja, mit hoz neki legközelebb a sors, én sem. Lehet, hogy hoz még valami szépet. Ebben reménykedem.
