Aki lemarad, az kimarad – hosszú évtizedeken keresztül tapasztaltuk ezt az iskolában. Akkoriban minden osztályra úgy tekintettek, mint egy tál babfőzelékre, melyben minden szem egyforma. Aki pedig adottságaiban eltért a többségtől, azt a tányér szélére pöckölték.
Ma már tudjuk, hogy babból is sokféle létezik, s mindegyik más hozzáállást, elkészítési módot vagy fűszerezést igényel. S ha már a babok közt ekkora eltérés van, érdemes körülnézni a diákok között is.
Egyéni igényekre szabva
Mindannyian emlékszünk legalább egy olyan osztálytársra, akivel elsőben együtt kezdtük a betűket tanulni. Év végére egy egész mesét el tudtunk olvasni, de neki még a cím is nehezen ment. Aztán másodikba már nem jött velünk, mert a szülei átíratták őt a speciális iskolába. Majd egy évig volt egy olyan osztálytársunk is, aki kimagasodott közülünk, mert az elsőt, a harmadikat és az ötödiket is kétszer járta. Az órákon csak úgy elvolt magának, a tanárok rá se néztek, rég lemondtak róla, csak akkor kapott figyelmet (egy jó nagy maflás formájában), ha valami rosszaságot csinált. Így történt meg, hogy a másodszor kijárt hatodik osztály után nulla tudással és nulla eséllyel vágott neki az életnek.
Manapság már tudjuk, hogy léteznek ún. sajátos nevelési igényű gyermekek (például értelmi fogyatékos, tanulási vagy viselkedési zavarokkal küzdő tanulók), akik némi odafigyeléssel, személyre szabott tantervvel képesek többségi tanintézményekben az alap-, sőt közép- és felsőfokú tanulmányok elvégzésére. Ezt nevezzük együttnevelésnek vagy integrált oktatásnak.
A sérült és ép gyermekek együttnevelésének több módja van. Már az is integrálásnak számít, ha egy iskolán belül speciális és többségi osztály is nyílik, s a gyermekek a szünetekben, az ebédnél vagy a napköziben találkoznak egymással. Gyakoribb azonban, hogy az integrált tanulók a tanítás egész ideje alatt egy osztályban tanulnak ép társaikkal. Amennyiben egy osztályban több integrált tanuló is van, külön csoport hozható létre nekik: a tanítási órák 2/3 részét a többségi órákon töltik, a fennmaradó időben pedig egy gyógypedagógus vagy egy asszisztens foglalkozik velük.
Szerencsésebb esetben a gyógypedagógus vagy az asszisztens az összes órán jelen van – legalábbis a papírforma szerint. Mert hát gyógypedagógust alkalmazni egy kisebb vagy közepes iskola számára megfizethetetlen luxust jelent!
Fogadás – elfogadás – befogadás
Nálunk az együttnevelés még gyermekcipőben jár. Az iskolák már felismerték, hogy jobban járnak abban az esetben, ha sajátos nevelési igényű gyermekeket fogadnak -- pedagógiai hátteret azonban még nem sikerült mindenütt biztosítani. Az órákon a tanárok magukra maradnak, és nem tudnak mit kezdeni az integrált gyermekekkel. Megfizetetlen pluszmunkának, néha nyűgnek érzik, vagy egyenesen büntetésként fogják fel a sajátos nevelési igényű gyermekek tanítását. Felháborodásuk egyébként jogos, hiszen olyan dolgot várnak el tőlük, melyhez nem, vagy csak kis mértékben értenek. A gyógypedagógia módszerei és eszközei több ponton eltérnek a hagyományos pedagógiáétól. Egy sajátos nevelési igényű tanuló ugyanis egyéni, fejlesztő gyakorlatokat, célzott terápiát igényel.
A pedagógusok munkájuk során döntésre kényszerülnek, hogy a tanítási órán az integrált tanulókkal vagy inkább a többi 20 gyerekkel foglalkozzanak. Így a legtöbb esetben leegyszerűsítik a munkájukat, és ugyanazt várják el tőlük, mint ép társaiktól – vagy meg épp semmit sem. Holott éppen a sajátos nevelési igényű tanulók esetében volna a legnagyobb szükség személyre szabott módszerek alkalmazására. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az integrált tanuló egyéni képességei szerint kapná a feladatait, s az általa elsajátított tananyagnak nem feltétlenül kellene megegyeznie az osztálytársakéval. Sokkal célszerűbb lenne, ha az integrált tanulók esetében nem a lexikális tudásra (tehát tényekre, számokra, képletekre), hanem a fejlesztő gyakorlatokra helyeznék a hangsúlyt. Esetükben sokkal nagyobb szükség van a szövegértés és a kommunikáció fejlesztésére, és arra, hogy önálló munkára tanítsuk őket, mintsem kilométeres mondatokat elemezzenek.
S itt jön a képbe a szülők felelőssége: sokan ugyanis büszkeségükben nem merik bevallani, hogy gyermeküknek egyéni fejlesztésre van szüksége. Kardoskodnak az integrálás mellett – hogy a gyerek csak meg ne bukjon! –, de kikérik maguknak, hogy csemetéjük más tankönyvből vagy egyéni tanterv szerint tanuljon. Épp emiatt mondhatjuk azt, hogy a szlovákiai alapiskolák zöme csak fogadó iskola. Nagy örömmel fogadja az integrált tanulókat, de nem tesz semmit azok fejlődése érdekében. Az ilyen iskolákban a sajátos nevelési igényű gyermek csak jelen van, különleges igényeit nem veszik figyelembe, beilleszkedését és tanulását nem segítik megfelelő módon. Az igazi együttneveléshez az iskolának befogadóvá kell válnia, egy olyan hellyé, ahol a tanárok a gyermeki lélek kibontakozását és fejlesztését tartják szem előtt.
Az együttnevelés lényege: egymást elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk. Egy osztályközösség az élet leképezése kicsiben. Hányszor megesett már, hogy az utcán vagy az üzletben egy sérült embertársunkkal találkoztunk, és nem tudtuk, hogyan kéne viselkedni a jelenlétükben. És épp ez az, amiben a mi gyermekünk már sokkal okosabb lesz nálunk: nem fog furán nézni senkire, aki szokatlan hangokat hallat, vagy csodabogárnak látni azt, aki nem bír egy percre sem megállni. De legfőképp: nem fogja nyomasztónak vagy zavarónak érezni embertársai közelségét.
„Segíts, hogy egyedül is tudjam, hogy magam csinálhassam, hogy segíthessek magamon. Arra taníts, hogy önálló lehessek, hogy büszke lehessek magamra! Hogy elgondolkozzam rajta, hogy képessé váljak rá, hogy eldönthessem, hogy véghezvigyem. Én magam! Mert ez az út vezet el a gyermeki lét végső céljához, a boldog felnőttséghez. Így lesz belőlem gondolkodó, érző, érzékeny, kiegyensúlyozott felnőtt. Így leszek magabiztos, boldog és kreatív, harmóniában önmagammal, másokkal és a világgal...” (Maria Montessori)
Esélyegyenlőség – de csak alapfokon
Azt, hogy egy tanuló az alapiskola elvégzése után képes-e továbbtanulni, különféle tényezők – mint a családok jövedelme, a szülők iskolázottsága vagy a hely, ahol élnek – befolyásolják. Manapság azt várjuk el egy iskolától, hogy a hendikeppel induló tanulók kezdeti hátrányát mérsékelje, de legalábbis ne erősítse. Ezzel szemben felmérések igazolják, hogy egyes esetekben ez a hátrány az évek folyamán egyre növekszik.
A szlovákiai iskolarendszer jelenleg – szépen csendben – arra törekszik, hogy a nehezebben kezelhető tanulókat minél korábban kiemelje a jó színvonalú képzésből, és csak az iskola elvárásaihoz jobban alkalmazkodókat tartsa bent az iskolákban.
