Ne félj, mesélj! Ugye, ismerős? Mint a mellette lévő kép is. Egy arc, amely bizalmat kelt az emberben. Ha úgy adódna, neki meg mernénk írni, el tudnánk mondani egy kávé mellett, mi az, ami fáj.
Mert V. Kulcsár Ildikó neve ma már nem csupán a Nők Lapjával fonódott egybe, hanem tanácsadó rovatával is. Egy nő, aki sok gyereket nevel, de az álmait sem adta fel.
V. Kulcsár Ildikó (© noklapja.hu)
– Mindig ilyen mosolygós vagy?
– Általában igen. A nagyanyai génjeimnek köszönhetem. Ő fiatalkorát Bécs és Erdély arisztokrata világában töltötte. Később viszont azzal szembesült, hogy a felmenői mindent elszórtak. De sem ez, sem a történelem viharai nem törték meg. Soha semmi sem billentette ki a lelki egyensúlyából. Mindvégig megőrizte azt a belső tartását, amelynek köszönhetően mindenki csak nagyságos asszonynak szólította. Ugyanolyan derűs és életigenlő volt akkor is, amikor már maga mosta az ablakait, mint amikor bárókisasszonyként bálozott. Délutánonként felvette a szép ruháját, elővette a herendi csészéket, és lehívta kávéra a barátnőjét, Sára mamát, aki zsidó asszony volt. Csodálatos barátság volt az övék. A deportálások idején a nagyim rejtegette Sára mamát, a Rákosi-korszak kitelepítéseinek időszakában viszont ő talált nála menedéket. Mellette nagyon egészségesen nőttem fel, mert amit a hatvanas-hetvenes években a történelemből a fejembe töltöttek, azt ő rögtön helyrerakta. Elmondta a saját élményeit.
Felváltva jártam a nagymamával katolikus templomba, és Sára mamával – akinek mi voltunk a tiszteletbeli családja – zsinagógába. Hihetetlenül egészséges életszemléletet kaptam tőlük. És később is, ha gondom-bajom volt, a nagyimhoz fordultam tanácsért.
– Ezek szerint innen ered az az életbölcsesség, amely a válaszaidból kitűnik.
– Magában ez nem volna elég. Rengeteget tanultam a pesti bölcsészkaron, később a pszichopedagógia szakon (néhány hónapja pedig egy családi mediációs kurzuson) ahhoz, hogy testreszabott válaszokat tudjak adni. Persze, most sem hordom a zsebemben a bölcsek kövét, hiszen ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint az, aki hozzám fordul. A szakképzettség önmagában kevés. Szeretni kell az embereket! Függetlenül attól, hogy az illető királynő vagy férjgyilkos asszony. Számomra minden emberi élet csoda. Egy dögunalmasnak látszó élet is csoda, mert egyedi és egyszeri. Nem teszek különbséget. A legegyszerűbb levél írójának is odafigyeléssel válaszolok. Akkor, abban az adott pillanatban nekem ő a legfontosabb. Egyszer Indiában voltunk. Megálltunk a Tadzs Mahal-nál, és mindenki ámulva nézte a mauzóleumot, én meg háttal neki egy indiai kisgyereket néztem, akinek a szemében tengernyi szomorúság volt. A világból engem ennyi izgat. Az ember.
– Ezek szerint gyermekvédelmi szakemberként a helyeden voltál. Miért váltottál át az újságírásra?
– Nem tudatosan döntöttem. Amikor ’88-ban másodszor férjhez mentem, még gyermekgondozási szabadságon voltam a legkisebb lányommal, Pannival. A gyerekeim közül ő volt az egyetlen nyugodt baba. És akkor jött az ötlet, hogy megírom a babázós sztorijaimat. A legjobbakat elküldtem a Nők Lapjának. Postán, mert bemenni azért nem mertem. Aztán szép sorban megjelentek, majd újabb témákat adtak. Végül behívtak. Közölték velem, hogy új színfolt vagyok a sajátos humorommal meg a zsák gyerekemmel, és státuszt ajánlottak. Mint a mesében... Remegett kezem-lábam, amikor 1990-ben aláírtam a szerződést, mert közben arra gondoltam, hogyan fogom én mindezt győzni. Hiszen az új házasságom jóvoltából háromgyerekes anyukából ötgyerekessé váltam. Heten lettünk, mint a gonoszok...
– A három gyereked mellé „ajándékba” kaptál még kettőt. Közben folyamatosan tovább képezted magad, publikáltál. A hetedik könyved, a Figyeljetek, feleségek! Figyeljetek, férjek! nemrég érte meg a negyedik kiadását, párterápiás színdarabodnak, a Mondod-e még a szót, szeretlek?-nek pedig a napokban volt a premierje a Komédium színpadán. Hány órából áll a napod?
– Sokból. Egyrészt imádom a munkámat, másrészt van egy olyan társam, aki mindenben társ. Annyi szeretetet kapok tőle, hogy az több életre is elég lenne. Ennyi munkát csak úgy lehet győzni, ha jól érzed magad a házasságodban. Ha örülsz, amikor hazaértél. Tamás általában észreveszi, ha túlpörgök, ha kizsigerelem magam, és olyankor kivisz a városból, az országból. Otthon még ha akarnék, se tudnék pihenni, mert olyan a házunk, mint a főpályaudvar. Jönnek a ma már felnőtt gyerekeink meg az unokák. Velük, a „törpökkel” lett igazán teljes az életem. Most már egy-egy ünnepen tizenheten üljük körbe az asztalt. A férjem – közgazdász létére – istenien főz, és én sem vagyok rossz „kézilány”...
– Legújabb könyved is a párkapcsolati problémákról fog szólni?
– A családi élet gyakran válik bokszmeccsé, és mindenki a másiktól várja el azt a bizonyos első lépést meg a figyelmet. De ez így nem működik.
A kapcsolaton mindkét félnek egyformán kell dolgoznia. Naponta. Rohanva, kapkodva, kampányszerűen nem lehet boldog házasságot fenntartani.
– De ehhez idő, és energia is kell. Ugyanúgy, mint ahhoz, hogy valaki mindig újat tudjon nyújtani a szakmájában. Mi a folyamatos megújulás titka?
– A nyitottság az élettel, az emberekkel szemben. Sajnálom azokat, akik belemerevednek, a végén éppen csak szobrot nem állítanak maguknak... Én nagykanállal eszem az életet – tévedek, hibázom, újrakezdek –, valószínűleg ettől életszagúak az írásaim. Humor és önirónia nélkül nem tudnék létezni! Miután megjelent a Segítség, szül a lányom! című könnyes-mosolygós írásom, két táska levelet kaptam. Az olvasók elmondták: nemcsak én aggódom kórosan a gyerekemért (gyerekeimért), hanem ők is. Szerencsére tudok nevetni önmagamon. Amúgy a jóízű nevetés nemcsak szebbé teszi az életet, hanem gyógyítja a testet és a lelket is.
