Nem mész te sehova! Hányszor, de hányszor hallhattuk ezt gyermekkorunkban! Nem szerettük ezt a szigort, de be kell látnunk, nem olyan egyszerű tökéletes szabadságot adni gyerekeinknek – és mégis nevelni őket.
Az anya és gyermek egysége általában akkor kezd fokozatosan felbomlani, amikor a kicsi elindul. Merthogy a pszichológusok szerint bármennyire is mosolyog ránk vagy lépked felénk a drága apróságunk, maga az elindulás azt jelzi, hogy az anyai biztonságból megteszi első lépéseit a külvilág felé. Hiszen nem maradhat örökké velünk!
Mégis nehéz elengedni, amikor nem otthon, hanem a rokonoknál, barátoknál szeretne aludni úgy, hogy mi nem vagyunk vele. Éppen ezért célszerű a fokozatosság, már egészen kiskortól tudatosan úgy irányítani gyermekünket, hogy kamaszkorában már megbízhassunk benne. Így nevelhetünk önálló, felelősségteljes embert belőle, aki nem fog elveszni a nagyvilágban.
Amikor a kamasz fiam először megkérdezte, hogy elmehet-e moziba a barátjával, és azután ott alhat-e náluk, teljes lelki békességgel igent mondtam. Miért is ne? Legalább nagyobb nyugalom lesz otthon. Azért én se most jöttem le a falvédőről, hát bizalom ide, bizalom oda, megkérdeztem a barátjának az édesanyját is, hogy valóban áll-e a meghívás.
Az anyuka tudott a meghívásról, csak azt nem tudta elképzelni, hogy másnap reggel hogyan jut majd haza az akkor 13 éves fiam, mivel mi néhány éve kiköltöztünk a városból, és egy közeli kis faluban élünk.
– Nincs semmi gond – mondtam –, majd eljön valamelyik reggeli buszjárattal. Szegény anyukánál ez teljesen kiütötte a biztosítékot: még hogy az én „kicsiny“ fiam önállóan utazzon egy tömegközlekedési eszközön?! Merthogy bárki felszállhat egy buszra, és ki tudja, mi minden történhet! Másnap reggel szépen autóval házhoz is szállította gyermekemet. Ekkor döbbentem rá, hogy ma már alig van olyan család, mint a miénk, hogy mindkét gyerekem tömegközlekedéssel utazik, az egyszerűbb dolgaikat (amihez nem kell szülői aláírás) maguk intézik. Hiszen mi sem csináltuk másképpen.
Csak hát változtak az idők, az élet veszélyesebb lett. Na de nekik meg éppen ebben a gyorsabb, veszélyesebb világban kell majd helytállniuk, nem nevelhettünk belőlük nyámnyila emberkéket! Azt azért meg kell mondjam, hogy kényszerhelyzetben voltam, mert nem lehettem egyszerre több helyen. Távol élünk a nagyszülőktől, apa egész nap dolgozik, és anyának is dolga van, miközben két gyermekének kétfelé akadnak feladatai! Ekkor jutottam arra, hogy az autó helyett ott van – a tömegközlekedés.
Bezzeg a mi időnkben!
Töredelmesen bevallom, hogy a barátnőim nem értettek velem egyet, amikor a tizenegy-tizenkét éves gyerekeim elkezdtek önállóan utazgatni a kis faluból a nagy városba. Amíg ez a mi időnkben még hétköznapi dolognak számított, manapság nemigen fordul elő, mert az élet veszélyesebb lett. Igen ám, de ha az életet egy sötét rengetegnek látjuk, ahol lépten-nyomon veszély fenyeget, akkor (feleslegesen) rettegni fogunk mindentől. Még a legegyszerűbb dolgoktól is előre félünk majd, és oktalan szorongásunkat átragasztjuk a gyermekeinkre is! Szabályosan gúzsba kötjük vele őket. Ezt bármelyik gyermekpszichológus alátámasztja. Ráadásul ma semmivel sem követnek el több bűncselekményt gyermekekkel szemben, mint az előző rendszer idején. Csak azért hisszük ezt, mert akkoriban nem írtak ezekről annyit az újságok, mint ma. Egyedül személygépkocsiból szalad több az utakon, és lehet, hogy éppen azért, mert egy-egy ideges szülő éppen így szállítja szakkörre féltett gyermekét.
A pszichológusok gyakran találkoznak azzal, hogy a szülők túlgondoskodnak gyermekükről, és ezzel tehetetlen embereket nevelnek belőlük. Sokszor éppen azért, mert ők maguk nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Sok nőnek az anyaság jelenti az életet, és nem engedi leválni a gyerekét, mert rettenetesen fél a magánytól. Ez leginkább azokra az anyákra jellemző, akik egyedül nevelik gyermeküket, és leginkább a fiús mamákra, ugyanis a lányok hamarabb elutasítják az anyuci kicsi lánya szerepet, míg a fiúk zöme – megfelelő férfiminta híján – szívesen sütkérezik az anyuci pici fia szerepben (akár még negyvenévesen és százkilósan is).
Na de egyszer minden gyermek felnő, és mindenképpen meg kell tennie az első önálló lépéseit az életben, ahol bizony nemcsak kitaposott ösvények várják, hanem köves hegyi lejtők, veszélyes szurdokok – meg a rettegett tömegközlekedés. Ezért is mondom, hogy a legjobb mindent még idejében, fokozatosan elkezdeni, hogy mire az a gyermek felnő, megismerje, hogyan működik a világ, amiben él. (Nem fogják mindig kaputól kapuig szállítani, légkondicionált autóban.)
Isznak, mint a kefekötő!
Nos, ez egy másik tévhit, hogy ha nem alszik otthon a gyerek, akkor feltétlenül jól be fog rúgni. Ezért is jó, ha fokozatosan adagoljuk neki a szabadságot, és nem számoltatjuk el minden egyes percéről, mert csak egyetlenegyszer kerüljünk ki a képből – a legártalmatlanabb pizsamapartin is féktelenül kirúg a hámból. Csak azért, mert megszabadult az állandó felügyelet terhétől.
Egyik barátnőm – egyébként nagyon aranyos, jól nevelt – kislánya versenyt ivott a nagyobb srácokkal. Sajnos elájult, és a fiatalok ijedtükben a mentők helyett először inkább az édesanyját hívták fel. Mire Andrea odaért, a lány szerencsére már megkönnyebbült (hányt, és jobban lett). Na de Andrea azóta rémeket lát, és nem engedi a gyerekét sehová sem. Mintha nem tanult volna szegény az esetből! Hamarosan betölti a tizennyolcat, és érettségi után továbbtanul. Attól tartok, Andrea is beköltözik vele a kollégiumba. (Azért meg tudom érteni a lányos anyák aggályait! Akárhogy is, egy lányt még ma is jobban féltünk a nagyvilágtól, mint egy fiút. Ez biztosan a hagyományosan rögzült szerepek miatt van így, hiszen a fiú hogyan tudná megvédelmezni a családját, ha még önmagát sem tudja!)
Persze egy lány maradhat kis királylány! Maradhat? Nem hinném! A lányoknak is meg kell tanulni, hogyan kell önállóan élni, mert egyébként egész életükben függeni fognak/akarnak valakitől. Nem csoda hát, ha majd nem akarják elengedni gyermekeiket, hiszen semmi más nem marad az életükben, ha férjük egyszer kitalálja, hogy egy fiatalabb királylány kedvéért továbblép. De ne menjünk ilyen messzire! Mert nem az alkoholizmustól félünk a legjobban. A kábítószer a legnagyobb rém, és a túl korán kezdett szexuális élet. De gyerekeinknek meg kell tanulniuk NEM-et mondani, mert a kísértés (sajnos) mindig ott lesz a közelben.
