A kilencéves Szandi levele anyukájának: ,,Azzal kezdeném, hogy nagyon szeretlek! Olyan jó, hogy te vagy az anyukám! Szeretem, ha reggel fésülöd a hosszú hajam, s együtt választjuk ki a szép színes hajpántot. Szeretek veled biciklizni a töltésen. Annyira jó nyáron megállni egy gombóc citromos fagyira, mindketten azt szeretjük a legjobban. Szeretem a mosolyodat és azt is, amikor vidám vagy. Akkor érzem magam a legjobban, mikor a két karoddal magadhoz szorítasz és megölelsz."
Amiatt írok, hogy többé nem akarok iskolába járni. Minden nap rosszkedvű vagy, ha délután előkerülnek a füzeteim. Egész este ott gubbasztunk a könyvek felett, számoljuk a végtelen matekpéldát, oldjuk a szlovák nyelvtani feladatokat. Minden egyes alkalommal eljön a töréspont, mikor új történet kezdődik köztünk. Ideges leszel, kiabálsz. Tudom, hogy az ember vészhelyzetben kiabál, a tanító néni mondta. Nálunk az a vészhelyzet, hogy nem érted, hogy én miért nem értem a matekpéldát... „Mit lehet ezen nem érteni?” – kérdezed.
Mindenkit felhívsz, a mobilt nyomkodod, minden barátnődtől segítséget kérsz, de ők nemigen tudnak segíteni a matekban. A múltkor is Árpi bácsi oldotta meg a honismereti feladatsort, csak sajnos nem lett jó, nem találta el, honnan ágazik szét a Duna. A végén magadból kikelve üvöltöttél a munkafüzet felett. Tudom, hogy nem rám voltál mérges, de nagyon megijedtem. Legszívesebben elbújtam volna a konyhaasztal alá, hiába tudom, hogy nem akartál bántani, csak tehetetlennek érezted magad.
Pedig én ki akarom vívni a megbecsülésedet, hogy büszke legyél rám – ezért is fájt annyira, mikor az anyukák felrakták a közös csoportba, hogyan oldották meg a vulkános projektet, te meg felmérgedtél rajta, és egész nap morogtál. Én papírmaséból csináltam meg a vulkánt, abból folyt ki a gyurma, az volt a lávafolyam. De te csak füstölögtél, csak nem akartál kifogyni a gőzből, hogy inkább átmehettünk volna a szomszédba Pali bácsihoz, mert ő valami mérnök, ő ezerszer jobban megcsinálta volna. Tudom, hogy nem az enyém volt a legszebb, a vulkánom sem volt egyenes, de a szívem még este is fájt, hogy leszúrtad a művem. Pedig azt hittem, büszke leszel rám, hogy egyedül megoldottam a feladatot; és nem olyan könnyű ám szépet alkotni.
Apának is elküldtem a képet, neki tetszett, azt mondta, találékony vagyok és kreatív; de hát ezt nem mertem neked megmondani, mert akkor egy hétig csak azt hallgatnám, hogy „persze, most osztja az észt, amúgy nem képes semmit a lányáért tenni”. (Mármint értem.)
2
Tudom, hogy azért vagy mérges apára, mert Pannival van. De hát ennek már öt éve, Anya. És én nagyon szeretek Apával, Pannival és a kis Mátéval állatkertbe járni. Vidámak vagyunk, nevetgélünk nagyokat, s utána étteremben ebédelünk. Ezt meg sem mondom neked, mert akkor meg azon dohognál, hogy bezzeg erre van pénze az úriembernek, de a tartásdíjat öt éve nem emeli. Aztán egész este a barátnőiddel trécselnél, és szidnátok az „exeiteket”. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, csak mindig ezt mondogatod a telefonba Angélának, hogy „Már csak ez maradt nekünk, hülye p...knak. Szidni az exeket”. Ilyen estéken inkább gyorsan ágyba bújok, csak alig bírok elaludni. Másnap aztán alig látok a tábláig a suliban. A múltkor is megkérdezte Mártika néni a napköziben, hogy mitől vagyok ennyire fáradt. „Nem vagy beteg?” – kérdezte, s rátette a kezét a homlokomra. Aztán megengedte, hogy kicsit pihenjek, én meg ráhajtottam a fejem a szvetteremre a padon, és elszundítottam. Persze így estére maradt a házi feladat, te pedig megint tiszta ideges voltál, mire a végére értünk.
Pedig hidd el, Anya, hogy én nagyon iparkodom, mert nem szeretem, mikor ideges vagy. Túrod a hajadat, és csak mondod körbe-körbe, hogy tanuljak, mert ez az egyetlen esélyem, „apám” csak az új családjának él, senkit nem érdekel, mi lesz velünk. Legyen szakma a kezemben, ne járjak úgy, mint te, aki a gimnáziumi érettségivel teherbe estél, s ezzel lehúztad a rolót, mert megszültél engem. És egyedül te törődsz velem, így semmi esélyed valami jó munkahelyre. Most is csak szerződésed van, kirakodsz a Tescóban, pakolod a nehéz dobozokat a polcokra. Én ezt tudom, és nagyon köszönöm, de még csak kilencéves vagyok, nem mindent értek, amit nap mint nap mondogatsz. A múltkor is levittem a szemetet, pedig nem is kérted. Meg is dicsértél, nagyon jólesett. Többet nem tudok csinálni, pedig nagyon szeretném, hogy boldog legyél.
3
Még most is remegni kezdek, ha a tegnapi balhéra gondolok. Alighogy megláttál az iskola folyosóján, már vörösödtél és üvöltöttél, hogy mi az az ötös matematikából az EduPage-en... Micsoda szégyen! Pedig már előző nap szóltam neked (csak te megint nem figyeltél), hogy az első órán fogorvoshoz megyek. A nővérke beszólt az osztályba, hogy másnap nyolckor vár engem és Patrikot, így aztán lemaradtam az írásbeliről. A tanító néni ilyenkor automatikusan ötöst ír be, de kihúzza, ahogy megírom a dogát. Nem rajtam múlik, a rendszer így működik – már vitatkoztatok is róla a szülői értekezleten, hogy a szülők berágnak, mikor meglátják a fantomjegyet.
A szülői értekezletek! Annyira szégyellem magam, mikor a tanító néni nekünk panaszkodik, hogy „mindenki nagyon okos, csak akkor miért nem áll fel a katedrára a kedves Anyuka...” Mondja, mondja, közben remeg a szája. Tudom, hogy elsősorban rád céloz, hisz a múltkor is este nyolcig bent voltál, s minden egyes tantárgyból külön-külön konzultáltál! Miért ezt tanuljuk, miért így tanuljuk, mi az, hogy kötelező, amúgy meg a mai világban semmi fontosra nem tanítják meg a gyerekeket... Ezek a te szavaid, a tanító néni mindig ezeket ismételgeti az egész osztály előtt, én meg legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Tudom, hogy más szülők is bejárnak, a tanító néni is mondja, de nekem te vagy a legfontosabb. Nem akarok már iskolába járni, fáj a gyomrom.
4
Az egyetlen jó dolog, hogy a szünetekben nézhetem a kedvenc videóimat a mobilomban. Akkor mindenről el tudok feledkezni, már a TikTokot is megszerettem – és múltkor a fiúk az osztályban olyan videókat néztek. Patriknak van saját internetje, nem kell az iskolai wifire csatlakoznia. Én oda sem mertem nézni, de a többiek kinevettek. Nem sokat láttam, mert mindenki ott tolongott a telefon körül. De azért felzaklatott, amit láttam, éjjel aludni sem tudtam. Ez akkor volt, amikor sírva rohantam át hozzád, csak pont nálad volt Péter – úgyhogy visszatessékeltél a szobámba, és picit hozzám bújtál.
A tanító néni mondta, hogy be lesz tiltva a mobil, mert nem beszélgetünk egymással a szünetekben, csak a telefon előtt bambulunk. Mire ti, szülők egy emberként felháborodtatok: „Akkor mégis hogyan ellenőrizzük a gyereket?”
A múltkor felhívtál a nagyszünetben, hogy szóljak a matekosnak, mert nem jól javította ki a dolgozatot, te átszámoltattad egy másik matektanárral. No, ő legalább érti a dolgát, nem úgy, mint Ági néni! Persze én nem szóltam, kiabáltál is miatta, mert így kettest kaptam, bezzeg Lucáé egyes lett. Pedig síkhülye az anyja, ismered még a gimiből (ezt mondtad). Nem szeretem, mikor ilyenkor szomorú vagy! A hétvégén egyik cigi után a másikra gyújtottál, mert megint kinőttem a tornacuccomat.
Aztán egyszer csak autóba vágtad magad, és hoztál egy egész szett márkás tornarucit a legcsúcsabb edzőcipővel. Pedig nekem ez egyáltalán nem fontos, nekem a cuki rózsaszínű is megfelelt volna a TEDiből. Olyan van Lucának is, de hát te nem fogod ócska rongyba járatni a lányodat (ezek megint a te szavaid). Talán megint Péter adott kölcsön egy kis pénzt, mint a múltkor, aztán hónapokon keresztül nyögtél. Még cigit sem tudtál venni, Pali bácsihoz kopogtattál esténként kunyerálni. Amúgy Pétert nem kedvelem, Miki mókásabb volt, de csak mikor nem ivott... Mindegy. Én örülök, ha boldognak látlak Péter mellett, csak félek, hogy ennek is vége lesz, s megint nem bújsz ki az ágyból heteken keresztül.
5
Olyan sokszor elmondod, hogy aranyéletem van, mindent megadsz nekem. Bezzeg, ha neked lett volna ilyen jó sorod gyerekkorodban, akkor nem itt tartanál. Nem igazán értem, hogy a kettő hogyan függ össze, de biztos igazad van. Márti néni már a múltkor odaszólt, hogy jó lenne a kislánnyal ellátogatni a pszichológushoz, ajánlotta is az iskolait, aki nagyon kedves. Te hangosan kikérted magadnak, hogy a „te” gyerekednek nincs semmi baja, és törődjön a maga dolgával. Bezzeg akkor nem iparkodott a pszichológiai kivizsgálással, amikor elsőben jelezted, hogy különleges képességű kislány vagyok, másképp kellene velem foglalkozni...
Anyu, én nem bánom, ha ugyanúgy bánnak velem, mint a többiekkel. Megdicsérnek, ha ügyes vagyok, de azért nem megy minden tökéletesen. Ja, és olimpiai bajnok sem leszek, hiába erőlteted a korcsolyázást. Tök béna vagyok, annyit esek, hogy már sajnál az edzőnő. A múltkor is kiültetett már a kispadra, s ott vártam rád. Nem akarok edzésre járni. Nem akarok iskolába járni. Nem akarok semmit!
Anya, kérlek, figyelj rám, ne a mobilt bámuld most is, amikor ezt a levelet olvasod. Nagyon szeretlek, de sokszor érzem úgy, hogy a jegyeim, a kinézetem fontosabbak, mint én magam. Megfulladok lassan. Hallod? Anya!!!
