A nők csodálatosak. És mi, pasik rettenetesek vagyunk, és csúnyán viselkedünk velük szemben. Pedig mi, férfiak nem tudnánk nélkülük élni. Óriási hatalmuk van.
Bármennyire hihetetlen és elképzelhetetlen, vannak kisgyerekes anyukák, akik unatkoznak. Ez derült ki két asszonyka párbeszédéből, amit természetesen kihallgattam, merthogy a zöldségesstand előtt sorakoztunk, ők is, én is, no, meg az ő fiókáik.
Decemberben most is képes vagyok a „majd januárban”-jelszóval hitegetni magam. „Majd januárban összeírom a listát.” „Majd januárban elkészítem a műsortervet.” Aztán ott ülök 1-jén az ágyam szélén szétesve, s még a zoknim párját sem találom, nemhogy világmegváltó terveket szövögessek…
Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint 80 napja nem ittam egy korty alkoholt sem. Döntésem hátterében nem a hirtelen jött megvilágosodás áll, s nem is álltam be az alkoholt ellenzők táborába. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az ital többet vesz el tőlem, mint amennyit ad.
„Hát ez meg mi a fene volt?” – hüledeztem kidülledt szemekkel a Netflix előtt. 2019 szeptemberét írtunk: emlékszem, aznap laza szórakozás reményében ültem le a képernyő elé, ám amit ott láttam, az sokkolt.
Tegnap éjjel boldogan száguldottam az autópályán a schwechati reptér felé, a lányom jelezte érkezését. Közben elgondolkodtam arról, amiről ez az írás is szól, vagyis hogyan neveltem fel a fiaimat. Jobban mondva: hogyan sikerült felnevelnem három fiút az egy szem lányom mellett?
Szükség van-e vallásra egy olyan korban, amikor minden tudás elfér a zsebünkben? S vajon szükség van-e Istenre egy olyan világban, ahol lassan mi, emberek félistenek módjára élünk?
