Az anya életének a legnagyobb fordulópontja, mikor kirepülnek a gyerekek. Mi lesz velük, s mi lesz vele?
Kamasz éveimben szerettem olvasni, szinte faltam a könyveket, a sok megélt hiányt – az életanyagot – az olvasmányaimból igyekeztem pótolni. Volt egy regény, melynek „És egyszer csak kirepülnek...” volt a címe. Töredelmesen bevallom, hogy nem igazán emlékszem a tartalmára, s valószínű, hogy köszönő viszonyban sincs eme fejtegetéssel. Nekem mégis ez a cím jutott eszembe, amikor mellbe vágott a felismerés: kirepülnek. A gyerekeim. A gyerekeink.
Ennek a kirepülésnek az első fejezete negyvennyolc óra alatt zajlott le, méghozzá egy szép augusztusvégi hétvégén. Tizenkilenc éves Nagyfiam két evés között bejelentette: „Ja, amúgy vasárnap repülök.” Pár másodpercig nem szólaltam meg. Tessék?
Hollandiába megy...
Persze, tudtam az előzményekről, Nagyfiam felvételt nyert egy külföldi egyetemre, abszolválta a szükséges nyelvvizsgát, kézhez kapta az érettségi bizonyítványát (na, jó, azért még szóbelizett az ötödik tantárgyból, fizikából is). Az előzmények után teljesen érthető, hogy a gyerek megy, de azért, na! Ilyen gyorsan? Persze, azon a szép augusztusi hétvégén semmi másra nem volt idő, csak hogy bepakoljuk a holmiját egy nagy bőröndbe. Szekrénye kiürült, a bőrönd tele lett. Pedig szerintem egy teológushallgatónak is több ruhája vagy holmija van, mint neki. Nem maradhatott ki a télikabát, a pulcsi, a téli cipő sem, hiszen karácsonyig nincs hazajövetel. Szomorkodásra nem volt idő, Nagyfiam megölelt, és beszállt az autóba, ami a reptérig vitte. Másnap kezdődött a szemeszter, s csak egy hétre volt szállása! „Én kicsi Nagyfiam, mi lesz veled?” – gondoltam magamban. Mindössze tizenkilenc éves volt.
Az első napok, hetek kaotikusra sikeredtek. Nagyfiam előadásokra, gyakorlati órákra járt, s a délutánok folyamán albérletet keresett. Ez nem is volt olyan egyszerű, de szeptember végére lett is egy helyes kis szobája a szomszéd város peremén, ahonnan röpke negyvenöt perc alatt biciklivel beért az egyetemre. Volt már cím – és én végre becsomagolhattam az asztali számítógépét, amelyet a futár néhány nap alatt kézbesített a tulipánok földjére. Azt hiszem, ebben az időszakban kezdtem felfogni: az első számú gyerek bizony KIREPÜLT. Úgy igaziból. Valóban. Nemcsak néhány hétre, hanem úgy teljesen is.
Keresem a szavakat, mert igazából nem lehet szavakkal visszaadni az érzést. Nagy az esélye, hogy a tanulmányai elvégzése után sem jön haza: marad ott vagy valahol máshol, külföldön, mivel az iparág, amelyben dolgozni szeretne, itthon nem is létezik. S ekkor elkezdett a belsőm lázadni, pedig énrám a lázadás még kamaszkorban sem volt igazán jellemző. Mi történt?
Hová tűnt az elmúlt 20 év? Mert közben Nagyfiam húszéves lett, s bár csomagot küldtünk neki szülinapjára, de a tortasütés (az a híres tortasütés, mikor mindig ki kellett valami újat találni a kisvasút, a sakktábla, a Rubik-kocka után) elmaradt. Senki nem mondta nekem, hogy ez így lesz. Senki sem készített fel! Egyáltalán fel lehet az ilyenre készülni? Nem, nem és nem.
Üres a ház?
Nem lehet, hogy ennyi volt. Hol van az a sok kiflikenős reggel, az a rengeteg idő, amit egymás mellett töltöttünk! Bár Nagyfiam élete érdekesen alakult, ő az egyetlen gyermekem, aki tizenkilenc hónapig egyke volt: tudtam csak rá figyelni, csak neki énekelni, csak neki mesélni. Majd megszületett a kishúga – és négyéves korában lett még két öcsikéje is. Mindig az volt az érzésem, mintha ő, az első, abban a pillanatban felnőtt volna. Őt keltettem ötévesen, hogy vigyázzon a 41 fokos lázban fekvő öccséhez, míg felhívtam a mentőket.
Ő játszott órák hosszat a húgával, hogy anya tudjon foglalkozni a „babákkal”. Később ő kísérte el a húgát a zenesuliba, ő vitte át a lekaszált füvet Imre bácsi nyuszijainak a szomszédba... Ő rakta össze a kerti hintaszéket. Ő lépett le először a haverjaihoz – én meg izgatottan vártam, hogy hazaérjen. Neki lett először jogsija, én meg lerágtam a körmömet, mikor vitte a kocsit. Sajnos, ő volt a férfi a háznál, mert az apja messze dolgozott. És most ő repült ki, elsőként.
Tudom, hogy matematikailag képtelenség, mivel csak egy tagja lépett le az öttagú családnak: mégis üres a ház. Üres a ház, üres a lélek... Nem hallom az éjjeli csendben a számítógép billentyűinek kattogását, nem érzem, hogy a konyhában sült lazac készül, nem hallom, ahogy csapódik a kis faház ajtaja, mikor berakja a biciklit. Igazából fel sem tűnt, olyan hirtelen lett a kicsi fiamból helyes, értelmes fiatalember, aki kész felnőni, elintéz magának mindent, s boldogan boldogul a család nélkül is. Képet küld a szusiról, amit már ő készített, a mosógépről, hogyan forog a tárcsája...
A karácsony előtti kihalt városról (ott is Covid volt), a szélmalmokról a ködben, utcai hangulatképet egy cicáról, a fedett sípályáról, később egy nagy szelet kirántott húsról. Rövid üzenetek jönnek-mennek, beszélünk is, nem sokat; hiába, ő nem az a csacsogó típus. (Érdekes hallani a kolléganőmtől, hogy a külföldön élő felnőtt lányaival órákig beszélgetnek.) Közben főznek, mosnak, takarítanak... De hát nem vagyunk egyformák, és én nagyon örülök azoknak a rövid üzeneteknek is. Tudom, hogy Nagyfiam jól van. Bár hiányzik.
Nagyfiam. Azért hívom őt így, mert van még két fiatalabb fiútestvére: az ikrek. Persze, ők a kamaszkor beköszöntével tiltakoznak, hisz van nekik saját nevük.
Elengedésben vagyok
S még ott van a középső lányom (matematikailag nem tudom, hogy középső-e). Hát igen. Aki négy év alatt szült négy gyereket, az ne csodálkozzon azon, hogy egymás után repülnek ki. Egyik a másik után, leányom is ott van már a startvonalon, még néhány hónap, azután uzsgyi... Külföldi egyetem a cél megint, bár én személy szerint sosem vallottam azt a nézetet, hogy itthon nem lehet érvényesülni. Sőt! Gyermekeim döntésében nyilván közrejátszik az évek óta külföldön élő apjuk; valamint hogy már sokat láttak a világból. Nekik egy európai egyetem olyannyira itthon van, mint nekem anno a nyitrai fősuli. Ilyen ma a világ!
Az élet viszont megedzett, elengedésben jó vagyok. Tudok ésszel és nem az érzelmeimmel gondolkodni. Nagyfiam négy hónap után jött haza először. Az első nap furcsa érzés volt nekem és a többieknek is: mintha vendégnek jött volna haza... De a második napra visszaállt a régi rend, élveztük egymás társaságát. Nagyon jó volt! Két hét mennyország, majd ismét útnak indult. A tavaszi szünetben újabb csodás hét itthon. Eközben pedig tanulás, vizsgák, tanulás, üzemlátogatás, tanulás, sportolás, tanulás, kis kirándulás... S várjuk a következő alkalmat, amikor betoppan. És még mennyiszer lesz ugyanígy! Minden alkalommal, ha erre gondolok, szomorú sóhaj hagyja el a számat. Tudom viszont, hogy jó helyen van.
Személy szerint én még nagyon messze vagyok attól, hogy magamat kergessem a házban. Ám néha arra gondolok: mit tehet az a nő, akinek kirepülnek a gyermekei? Az egyedülálló, elhagyott nők helyzete még nehezebb – bár lehet, hogy most sokan rácáfolnak erre. Hisz a kapcsolat, amelyet csak a gyerekek tartottak össze, bizony ilyenkor nagy eséllyel meginog. S kezdődhet egy új időszámítás... Nem szándékozom vitát indítani, csak latolgatom az esélyeinket. Mindenesetre az anya elveszíti hosszú éveken keresztül művelt rutinját, napi feladatát; s a hiányt pótolni kell. Szerencsére ma az ötvenes anyák már nem csak az unokákat (vagy az unokákat) várják.
Új szakasz kezdődhet ezzel az életükben, új életet adhatnak a következő tíz évnek. Új élet, új hobbi, nyelvtanulás, professzionális fejlődés, új baráti társaság, és minél több kellemesen töltött idő – a felnőtt gyereken lógni nem kifizetődő. Elégedetten boldognak lenni annál inkább. Még a gyermekünk számára is. Ott maradni az üres fészekben: ezzel új fejezet kezdődhet az életünkben. S ez is képes legalább annyit adni, mint amennyit elvesz. Annyi jót! Mindenesetre én meg sem várom, hogy az összes gyermekem kirepüljön, már az idén belevágok egyik nagy álomhobbimba. Bútorfestésre adom a fejemet. Ki tart velem?
